Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-09-03 / 36. szám
36. szám. 1910. szeptember 3, „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 5. oldal. "I" Bakodjr János. 1828—1910. Ismét meghalt egy Amerikában élt negyvennyolcas; ismét kevesebb van itt egy igazán jó magyarral: Bakody János, Youngs- townban élt testvérünk költözött el közülünk ama jobb hazába. Bakody János 1828-ban Budapesten született. Szülei, kik középmódu erdélyi nemesek voltak, egyetlen fiukat ékszerésznek nevelték. De az ifjú, kinek szivét az iskolában kezébe akadt biblia foglalta le, a drágakövek között, az emberi furfangot megkívánó üzletben nem jól érezte magát s szabadulni kívánt a csillogó gyémánt, a sárga arany és fehér ezüst közül. Eszébe mindig azt forgatta, ha e drágaságokra nézett, hogy mennyivel többet ér mindezeknél a szív tisztasága, a lélek nyugalma. Azért, hamar hasonló gondolkozásu ifjakra találván, minden szabad idejét azokkal a biblia olvasásával töltötte s ifjú társaival, kik között vele együtt több róm. kath. vallásit volt, elhatározta, hogy kilép ez egyházból, mely nem engedi meg a vallási kérdések szabad vizsgálatát s olyan társaságot alapit, milyenben az első keresztyének éltek. Csakhogy ez nem ment olyan könnyen, mert neki is, mint alkalmazottnak, el kellett járni a szomszéd róm. kath. templomba s úgy kellett volna magát lélekben a pap hatalmának alávetnie, mint ahogy kell ma is a hithü róm. katholikusnak. Minthogy pedig erre ő, megismervén az igazságot hajlandó, nem volt, sok baja lett gazdájával, sőt csakhamar az egyházzal is. Szerencséjére akkor igen mozgalmas volt a politikai élet, Magyarország feltámadása kezdődött s őt mint rajongót, nem vették nagyon számításba. De a lelkes ifjú, mint beszélte emlékei során, elment Kossuth Lajoshoz s tőle mint protestánstól kérte, hogy ne csak a magyarok politikai szabadságát keresse, hanem a lelki szabadságot is, sőt előbb ezt, mert ha ez nincs meg, hiába való ama másik is. Teljes vallásszabadságot kívánt a bátor ifjú, olyant, melyben mindenki azt a vallást követheti, amelyet meggyőződése kiván, olyant, melyben nincsen egyházi kényszer, hanem mehet mindenki abba az egyházba, melybe akar, vagy szervezhet, ha nincs megelégedve egygyel sem, olyan egyházat, amilyen neki tetszik. És erre felajánlotta a maga és társai erejét s mikor Kossuth fegyverre hívta a magyart, ifjú társaival ő is, ki azt remélte, hogy a politikai szabadság elérése meghozza az ő vágyai gyümölcsét, a teljes vallásszabadságot is, lelkesedéssel állott be a honvédek sorába s harcolt azokkal mind a világosi sötét napig. Akkor, látva reménységei összeomlását, melyben Isten büntetését látta azért, hogy ő fegyvert fogott, elkeseredve hagyta el szülőhazáját s kereste fel előbb Svájc, azután a szabad Amerika földjét, hogy megtalálja a földet, melyen szabadon követheti vallási meggyőződését. Amerikába jővén, 1849-től kezdve, mindvégig ez országban maradt, ennek lett polgára és ennek földjébe kívánt temetkezni is. Itt Ohio államban telepedett le s mert egyébhez nem értett még, előbb itt is, mint ékszerész kereste kenyerét. Itt ismerkedett meg hasonló gondolkozásu, németajkú bevándoroltakkal s egy ilyen svájci származású családból vett magához illő feleséget. Ezekkel a hasonló gondolkozása emberekkel megalakította az úgynevezett apostoli keresztyén egyház egyik községét s ebben mindhalálig munkás tag vala. Temetését is ez egyház szertartásai szerint tartották meg aug. 23-án s én, kit az öreg ur barátságára méltatott, szomorú szívvel hallgattam a német beszédeket és imákat egy negyvennyolcas magyar végtisztesség- tételén. Bakody Jánost, mint az árnyék, úgy kisérte mindenhova vallási meggyőződése és mint az illat a helyet, ahol tartják, úgy áthatotta egész gondolkozását a vallás szelleme. Nem lehetett vele beszélni, hogy elő ne hozta volna a bibliát, az ő egyetlen könyvét s nem hangsúlyozta volna a világi dolgoknak másodrendüségét a lélek javaihoz képest. Az ő lelkét teljesen áthatotta az igazság, pogy „keressétek először Istennek országát“. Szerették és becsülték is őt mindazok, kik ismerték, az amerikaiak épen úgy, mint kevés magyar ismerősei. Az amerikaiak előtt sohasem tagadta el magyar származását, sőt dicsekedett azzal s megtanította azokat arra, hogy van itt Amerikában is sok jó magyar s még több otthon; ne Ítélje meg hát Magyarországot senki az itt élő rossz magyarok miatt. A magyarok előtt mindig azt hangsúlyozta, ne azzal dicsekedjenek, hogy ezer esztendeje annak, hogy a magyarok ott laknak, hanem becsületes élettel, tehát igazi keresztyéni cselekedetekkel szerettessék itt meg a magyart. Szomorúsággal emlegette előttem is, mások előtt is, hogy azért nem keresi fel a magyarokat, azért nem vesz részt az ő közdolgaikban, mert a magyarok között nem a szeretet uralkodik. Sírva emlegette, hogy Magyarországba is azért nem vágyik vissza, mert ott ma is csak olyan szolgaság van nemcsak testiekben, hanem a lelkiekben is, mint akkor, hogy ő onnan eljött, mert nem nézhette, hogy mint eszi a magyar a magyart s mint ásta meg ezzel az aradi bitók helyét jó előre. Pedig szerette szülőhazáját igazán s jobban, mint sokan, akik ezt országvilágnak kiabálják és talán többet is tett azért úgy otthon, mint itt, mint sokan, kik mindig csak ezt emlegetik. Nyugodj meg, fáradt vándor, az idegen hantok alatt s álmodj arról, miről sokszor beszéltél, a magyar nemzet valódi újjászületéséről, a lelki tisztaság által való boldogságról; addig pedig, inig e boldog idő eljön a magyarra, Isten kegyelméből élj az idvesség- ben. Isten veled. Isten veled! Youngstown, 0. liankó M. Gyula, ref. lelkész. A példa ereje. Két gyermek, az egyik 12 éves, a másik 14 éves volt, veszekedtek, káromkodtak és átkozták egymást. Az apa rémülve látta és hallotta ezt. A két fiút széjjel választotta, elmondta nekik, mily szörnyű bűnt cselekedtek, mennyire megbántották a jó Istent s végezetül alaposan elverte őket. A két gyerek jajgatva és sirva menekült az istállóba. Kis idő múlva az apa utánuk lopődzkodott s a következőket hallotta: „János! apánk most igazságtalan volt hozzánk, hogy megvert bennünket, hisz ő maga is káromkodik.“ Az apa gondolatokba mélyedt, — a fiuknak igazuk volt. Szégyelte magát Isten előtt s gyermekei előtt, de ettől a perctől fogva sohase káromkodott és átkozódott. Helyesen cselekedett. Egy bécsi háztulajdonos leánya M. Mária, jegyben járt egv fiatal katonatiszttel. Vasárnap délelőtt a jegyespár látogatást óhajtott tenni a leány keresztszüleinél. Társaskocsira ültek, mely csakhamar megtelt, úgy, hogy egy idősebb nő állva maradt. A fiatal menyasszony odasug jegyeséhez, hogy engedje át helyét a nőnek. Ez a fejét rázta s miközben menyasszonya kezét gyengéden megszorította, igy suttogott: „Oh hisz ez a nő vén már, ezzel szemben nem szükséges udvariaskodnom“. A leány elhalványodott. A keresztszülei házához érve, úgy nyilatkozott, hogy egyedül óhajtana felmenni, mert rosszul érzi magát. Délután visszakapta a vőlegény a jegygyűrűt egy levél kíséretében, melyben az erélyes fiatal leány igy irt: „Lemondok tervezett házasságunkról, nem óhajtok olyan emberrel összeköttetésbe kerülni, akinek oldalán minden este rettegés fogna el, mert egy nappal ismét öregebb lettem és igy férjem udvariasságára érdemet- lenebb. Ha ismét találkozni fogok azon nővel, ki ma utunkba került, hálával szorítom meg kezét, mert szerencsétlen jövőtől óyott meg engem“, c------—o-----------