Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-08-27 / 35. szám
35. szám. 1910 augusztus 27. 15. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ Hü mind a vérpadig:.-----Rajz a magyar reformáció idejéből. Irta: Juhász Sándor. III. RÉSZ. 3 Hangosan hirdette, hogy nekünk nincs semmi érdemünk, mi a magunk erejében nem bizakodhatunk és elvesztünk, örökre elvesztünk, ha a Krisztus megváltásunkra nem jön a maga örök áldozathalálával. Azért hát vessük le a mi büszkeségünket, alázkodjunk meg a mi bűneink miatt mélyen és ragadjuk meg erősen a Krisztusnak felénk kinyújtott jobb kezét, csak ő benne higyjünk, csak ő belé vessük minden reménységünket. S akkor, ha bűnösök vagyunk is, ha nyomorult tehetetlenek is, de boldogok, mert tudjuk, hogy el nem kárhozunk, de az örökélet jutalmát elnyerendjük bizonyára . . . Biró Tamás csak hallgatta a prédikátort, hallgatta buzgó lélekkel, meg nem szakadó figyelemmel. És las- san-lassan megtelt az ő szive is valami nagy, valami édes boldogsággal. Föltűnt szemeiben a Megváltó isteni alakja. Látta ott a Golgothán kereszthalált szenvedni. Vérziaz ő szivét is, hogy a legigazabbnak olyan megaláztatáson kellett keresztül men nie. És elgondolta, hogy ő reá is sok szenvedés várakozik. De a Jézus példája megvigasztalta, megbátoritotta. Mikor vége volt az istentiszteletnek, bement tiszte- letes Bitai prédikátor uramhoz és határozott hangon, teljes meggyőződésből eredő szavakkal mondta: — Jelenteni jöttem tiszteletes uramnak, hogy a mai naptól kezdve én is tagja, hive akarok lenni a megújított vallásnak . . . * Páter Domokos mindennapos vendég volt a főbi- róéknál. El-eljárt egy kis jó szóra, meg egy kis időtöltő koczintgatásra. — Bizonyosan megvolt a maga látogatásainak az oka, de azért titok leple fedte azt, csak „szőrmentében“ emlegette azt, nehogy, ha egész nyíltan lépett volna föl, ezzel elidegenítse magától az öreg főbírót. Oh, mert ő neki most már céljai voltak. És arra első sorban Biró Domokost akarta magának megnyerni. Sima, kigyószavaival mindig körül tudta hízelegni a házbelieket. — No, már nincs több olyan ház az egész városban, mint a nemzetes főbíró uramé. Ilyen nagy vendég- szeretet . . . Biróné töltött a kancsóból. — Tessék, tisztelendő atyám, öt éves ez már, olyan mint az olaj. — Mint a tiiz. — Yeté utána a főbíró. — Már engem csak ez erősít. — Hát az Isten! — Szólt közbe Páter Domokos. — Úgy van, az Isten. Ha ő elhagy, elhagyott minden. — De ő csak azokat hagyja el, akik neki ellenségei. Mint ezek az őrjöngő emberimátó Kálvin kővetők. — No azokat nem ártana mind tüzhalálra ítélni. Mondá egész határozottan Biró Domokos. A jezsuita páter egyet villantott a tekintetével s aztán alázatos szelídséggel szólt: — Meg is érdemelnék, de hát kímélettel kell lennünk irántuk. Hiszen a főbíró ur fia is . . . Nagyot koppant az asztal, amint a kezével lesújtott a főbíró haragosan. — Az én fiam sem érdemel mást, mint a többi . . . A jezsuita szemeiben fölvillant az öröm lángoló tüze. — De hát mégis csak a fia. Ha botlott is, meg kell neki bocsátania . . . — Én? Én nem szoktam megbocsátani soha! És nem jutottak eszébe ennek a hatalmas embernek a Jézus szavai , hogy még hetvenhétszer is meg kell bocsátanunk ... 0 csak azt tartotta, hogy ő olyan, mint az acél, törik, de nem hajlik; üt, sújt, de meg nem bocsájt. Domokos pap fölhasználta ezt az alkalmat és kérlelhetetlen csapást mért az apa szivére. — Hiszen tudják tán már, hogy Tamás fiuk is elhagyta a hitünket? Az apa felhördült, mint egy eszelős, a nagy fájdalom miatt. — Az én fiam, Biró Tamás? A pap mosolyogni próbált. De aztán csak folytatta: — Az a. Aztán meg azt is beszélik, hogy Keviczky Zsófia férje akar lenni. Már el is gyűrűzték egymást. Ez már sok volt a feldühödött apának. Mint egy sebet kapott oroszlán, úgy ugrott föl a székéről s aztán megragadta Domokos pap karját s megrázta keményen. — Ember! — Hörögte kinosan — Te nem mondasz igazat! Te hazudsz! Az csak vergődött tehetetlenül az öreg Biró kezeiben, majd a fájdalom miatt fel is ordított, mikor az nemhogy nem eresztette el, hanem még lobban szorította, ropogtatta csontjait. Hanem azért tetszett neki az öreg nagy fájdalma. És nem átallotta azt még fokozni. — Amit mondok, szent igaz. Tamás egy hét múlva esküdik, még pedig az ördögkövető eretnekek templomában! Ekkor eleresztette a főbíró a remegő, gyönge kis papocskát. És elkezdett gondolatokba mélyedvejárkálni a szobában alá-föl. Lépteinek kongása úgy szólt, mintha a föld morogna alattuk haragosan. Homlokát összeredőzte, szemeit lecsukta, maid aztán gyorsan fölvetette és pokoli tiizlángot lövelt ki belőle. Járkálás közben néha nekiütődött a lába az erős tölgyfaasztalnak. És az asztal majd fölborult minden ilyen alkalommal. — Az a gyerek megőrült. Nem tudja, hogy mit csinál! — Vagy tudja? Mi? Tudja? Akkor hóhért neki! Ülje, marcangolja testét, hogy ne maradjon épen egyetlen porcikája se! Ember! Pap! Mit állasz itt? Menj! Fogjátok el! A tiétek! Kárhozatra, gyehennára vele! Kin- padra! Halálra! (Folyt, köv.)
