Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-01-22 / 4. szám
14. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 4. szám. 1910 január 22. Magyar rabszolgák Amerikában ([gaz történet.) III. A FLORIDAI TERPENTIN-TELEPEKEN. .. Egy darab talpalás után beérkeztek a telep közepébe. A mi jó embereink csak elámultak. Láttak egy csomó hallgatag, sápadt embert, némelyik mintha olyan magyar-formájú is lett volna, de ezeknek nem volt szabad beszélniök, esak gurgatták a nagy hordókat, meg targoncázták a köveket, csakúgy szakadt róluk az izzadság. Épen szeptember 21-ike volt, mikor odaérkeztek a mi embereink. A zsidólegény őket bevitte a kanealária elé s ott kijött egy ángoly-ember, megnézte őket, megtapogatta karjaikat és Bokor Janit meg Barna Józsit nem akarta bevenni, ügy látszott, bogy gyengének találja a két fiút. De a zsidólegény nagyon kiabált vele s erre csak bevette ezeket is. A szegény két fin nagyon aggódott, hogy ha be nem veszik, mi lesz velők, innen ugyan vissza nem találnak, de meg munkájuk se lesz, miből élnek? A rs’dólegény aztán bement még egyszer a kanealáriába az ángoly-emberrel s mikor kijött, nagyon vig volt. Az embereket elvezette egy házba, ott mindenik le- tehette a holmiját és kapott egy ágyat. Ott egy nagy barna férfi volt a gazda; a zsidó megmondta neki. hogy ezek az ő burdosai, ez arra bólintott. Aztán megmondta a magyaroknak, hogy minden pénzüket adják oda annak a barna férfiúnak, mert amig ők a bányában lesznek, az vigyáz rá, hogy el in- lophassák mások. A magvarok ezt megtették; okos dolog volt ez. hogy legalább ügyel valaki a kis pénzükre. Gondolták, hogy a ba'rna férfi ad valami Írást róla, nekik, felirja, ki mennyit adott, de ez nem történt meg. Az ember csak zsebretet te a pénzt, össze egy csomóba, amennyi volt s azt mondta csak: — A Irájt! Furcsa volt ez a mi embereinknek, de a zsidólegény azt mondta, hogy ő már a kancaláriában bediktálta, kinek mennyije van s annyit kapnak majd vissza, ha el akarnak menni. Ezzel a zsidólegény elbúcsúzott tőlük, lenn egy fölnyergei; lóra felült s ellovagolt. A mi embereinkre a nagy barna férfi rázárta a házat s maga is elment. A szedresiek ki se mehettek a házból, de most még nem nagyon bánták, mert fáradtak voltak, hát aludtak reggelig. Valami kis elemózsiát kaptak este. de biz az nagyon rossz volt, alig tudták megenni. Hajnalban a nagy barna férfi két más éngolylyal jött oda és fel- k <>lt öt te őket. Gyorsan sorakoztatta a busz embert, lent ásót és csákányt kaptak és megindultak a munkába. A’a la mi mély völgybe vezették őket, ahol majd elszédültek, olyan fojtó volt a levegő. A szedresiek sohase hitték volna, hogy az nanyat ilyen büdös földből ássák ki, de hát egyikük sem volt még aranybányában, azt hitték, hogy ennek úgy kell lenni. Vágták a sziklákat és ásták a földet. ahogy bírták; az ángolv felügyelők meg nógatták őket. Nem egy (Somóban voltak, hanem elosztva, itt is ot, amott is kettő, de beszélni sem volt szabad egymással, mert közben ott jártak a felügyelők, némelyiknél kurta vastag bot, a másiknál kemény korbács, az övükben revolver s ők se beszéltek egymással. A mi embereink hozzá voltak ahhoz szokva otthon, hogy pihenve dolgoznak, koronként rágyújtanak a pipájukra s el-eldiskurál- gatnak. Ott a pipát sem volt szabad magukkal vinniük, megállani, meg beszélgetni meg épen nem. Bokor Jani otthon fürge kapás volt, de itt nehezére esett a csákány. Amint egy kicsit meg akart pihenni, mellette termelt egy felügyelő és rákiáltott: — Vork! Jani nm értette, mi az, de a felügyelő jelekkel megmutatta, hogy dolgozzék. Jani azt mondta, hogy egy kicsit pihenni akar; a felügyelő megint azt mondta: — Vork! Amint aztán Jani nem kapta fel mindjárt a csákányt, a felügyelő végigvágott rajta a kurta botjával. — Ejnye az árgyélusát ennek a taliánnak! — mondta Jani és felkapta a csákányt, hogy fejbeüti vele. Abban a szempillantásban olyan ökölcsapást kapott az orrára, hogy ezer csillagot látott s a csákány kiesett a kezéből. Mikor aztán magához tért, belátta, hogy itt nem okoskodhatik, mert ő semmit sem tehet annyi munkafelügyelő ellen. A többi magyar, mikor látta, hogy Janival igy elbántak, ugyancsak kapta a csákányt és igyekezett, hogy rá is ne kerüljön a sor az ütlegelésben. Halálosan fáradtak voltak, mikor délben egy órára összeeresztették őket, hogy valamit egyenek ebédre. Ott aztán összejöttek más magyarokkal is, akik régebben voltak már itt. Amit azoktól hallottak, az aztán elvette a kedvüket az aranybányáktól. Volt ott perjési ember is, meg bényi is, különösen szomorú volt egy ungmegyei, egy bizonyos Bojtorján János, az aztán elmondotta, hová jutottak. — Nem aranybánya ez, hanem terpentin-telep. Földszurkot ásunk itt, nem aranyat. Az. aki kendteknek aranybányát Ígért, az egy gaz csaló volt, meg a Svarc is az, aki idekiildte kenteket. Az a zsidólegény, aki idehozta, mindegyikükért 50 dollárt kapott, eladta kendteket ide rabszolgáknak, mint amik mi vagyunk. Itt azt csinálhatják kendtekkel, amit akarnak, meg is ölhetik kendteket s a kutya sem ugat utánuk. Nincs itt olyan hatóság, aki velünk törődnék, azok a milliomosok, akiké ez a telep, nagyobb urak, mint otthon a király ő szent felsége, mert ezeknek minden szabad. Azért azt tanácsolom kendteknek, nyugodjanak bele a sorsukba és ne zúgolódjanak. Ezt a jó Isten büntetésül küldte kendtekre, amért nem férhettek meg a bőrükben otthon. — De hát nincs innen szabadulás? — kérdezte Péter János. — Dehogy nincs. Ha clnyomorodnak a munkában, akkor eleresztik kendteket, mert már többet hasznukat nem veszik. Meg ha meghalnak, akkor ott a hegyen túl, egy gödörbe elássák a holttestüket. Sok magyar ember van ott eltemetve, de egyiknek sines keresztje. Csak mi tudjuk, hol van az a temető. No meg akit itt a felügyelők agyonkorbácsolnak, vagy agyonlőnek, az is megszabadul. Ne is álmodjanak kendtek arról, hogy innen megszökhetnek, azért van ez a völgy minden vasúttól távol, hogy innen ne legyen szabadulásunk. Ez az igazi siralomvölgye. Bele kell ebbe törődni s csak imádkozhatunk a jó Istennek, hogy váltson meg szenvedéseinktől. Bojtorján János keresztet vetett és elkezdte az imádságot, a mit a többi is áitatosan mondott utána: — Ali Atyánk, ki a Mennyekben vagy, Szenteltessék meg a Te neved... Megkönnyebbült a lelkűk és a keserves munkához valamivel könnyebben foghattak. Estére egy nagy harang kongása jelentette, hogy kiállhatnak a munkából. A felügyelők csoportonként hajtották őket haza. ahol a mogorva barna férfi valami ennivalót adott nekik. Aztán lefeküdtek s úgy aludtak, mintha agyoncsapták volna őket. Hajnalban megint előlkozdődött a munka, mint tegnap. IV. A MAGYAR RABSZOLGÁK. Sok derék magyar ember ontotta a vérét Amerikában 1802-től 1805-ig a nagy polgári háborúban azért, hogy ne legyen itt rabszolga-tartás. A délvidéki országok meg akarták tartani a szokást, hogy ha ők készpénzért vesznek embereket, azokkal úgy bánhassanak, ahogy akarnak; ha tetszik, akár meg is ölhessék őket s ne lehessen bántódásuk érte. Az északi államok ezt a gyalázatos állapotot meg akarták szüntetni s azért haddal támadtak rá a délvidékiekre. Négy évig folyt a nagy háború, patakokban folyt a vér, de végre az északiak győztek s kimondották, hogy Amerikában nem ’zabad rabszolgát tartani, minden ember szabad és egymással e- gyenlő. De hát ami törvényben van, az még nincs úgy az életben. A délvidéki országokban még most is vannak rabszolgák, mert ott olyan a gondolkozás, hogy aki rjrősebb, vagy meg tudja csalni a másikat, az az ura annak a másiknak. Az a sok derék magyar negyvennyolcas honvéd, aki Világos után kibujdosott Amerikába, hiába ontotta itt a vérét a rabszolgákért, mert bizony Péter Jánosék
