Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-07-30 / 31. szám
31. szám. 1910 július 30. 15. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ & REGENY. Elbeszélés a gályarabság idejéből. Irta: P. Tóth János. IV. RÉSZ. XXIV. Leírhatatlan volt az öröm; egymás nyakába borultak és sírva énekelték : ,,Az Isten a mi reménységünk, Midőn reánk tör ellenségünk ! Minden háborúságainkban Megtart erős hatalmában. Azért a mi szivünk nem félne, Ha az egész föld megrendülne, És a hegyek a tengernek Közepébe bedőlnének!“ Azután: „Szeretem és áldom az Ur Istent, Mert meghallgatá az én beszédemet, Könyörgésemre hajtá kegyes fülét, Melyért imádom ötét naponként.“ Folytatva: „A kik bíznak az Ur Istenben Nagy hiedelemmel, Azok nem vesznek el Semminemű veszedelemben; Mint a Sión hegye megállnak, Nem ingadoznak.“ így hagyták el a gályát, melyre borzalommal emlékeztek vissza. A hollandi hajóhad elébök küldött s mig a hajóra felérkeztek : folytonos iidvlövöseket tétetett s disz-zász- lót vonatott fel az árbocokra — tiszteletökre. A hajón rendkívül szívesen fogadták, megvendégelték s tisztes papi ruhába öltöztették őket. Maga Ruyter admirál bevallá, hogy sok győzelmet nyert már életében hazája ellenségein, „de ezen győzelmet, — mondá, — hogy Krisztus ártatlan szolgáit e tűrhetetlen járomból kiragadhattam, mindannyinak eléje teszem.“ Az a nap boldogságban repült el felettük. Még egy éjen a nápolyi kikötőben háltak, de a kora reggel már útban találta őket : egy díszes szállító bajó röpité az édes haza felé. A derék Ruyter admirál a két évig kiűzött marty- rokat elszállította Velencébe Zaff protestáns lelkészhez; innen később Svájcba, Hollandiában, Szászországba vándoroltak, nagy tisztességgel fogadtatván mindenfelé külföldi hitrokonaik által. Nagy fájdalmukra esett azonban Krisztus ezen hii szolgáinak, hogy hazájukba, Magyarországba még most sem térhettek vissza. Mert bár Lipót király többeknek, s különösen a szász választó-fejedelemnek II. Györgynek hathatós közbenjárására átvizsgáltatta is szigorúan a lelkészek ellen hozott véritéletet, és habár ezen ítéletet semmisnek nyilvánították; de azért a ka- tholikus papság, félve a vértanuk befolyásától, bele- csúsztatta a királyi megsemmisítő rendeletbe azon záradékot, hogy a szabadon bocsátott protestáns lelkészek és tanítóknak nem engedtetik meg, hogy magukat megbosszulják, vagy, hogy valaha hazájukba visszatérjenek. De a jó Isten most sem hagyta el övéit. A soproni országgyűlés kimondta, hogy : mind ezek, mind pedig azon lelkészek és tanítók, kik a reversalist aláírták s önkénytesen száműzetésbe mentek : hazatérhetnek s hivatalukat újból folytathatják. A második csapatot, melyben egyik fogoly lelkész kiszabadulása után még 19-en maradtak, 1675-dik év közepén indította útnak Kollonics szintén Nápoly felé; de ezek, miután a velenceiek értesültek ezen szerencsétlenek állapotáról s az átmenetet meggátolták, — Buccariba hurcoltattak, a hol 80 napig nyomorogtak földalatti börtönükben, mikor — különösen a szász választó fejedelem sürgetésére — Lipót megbízottja Sza- lontai István által visszahozattak és felszabaditattak, — kivévén természetesen azokat, kik a rémitő nyomorok közt elhaltak. A gályákról kiszabadított protestáns lelkésznek csak évek múlva adatott meg az engedély, hogy hazájukba visszatérhessenek. Csak néhányat! érhették meg e nagy örömet; a többiek külföldön haltak el s ott alusszák örök álmukat. A hazatérés boldog liirét az öregSéllvei is megérte, s egy szép májusi estvén hazaszállitá Erzsikét édes szüleihez, a kik mindig várták; és ez őrömet a jóságos Isten meg is adta nekik; Andor emlékezete azonban sokszor, nagyon sokszor vonta sötét lelkűket. BEFEJEZÉS. Hogy a gályarabok szenvedéseinek oly rendkívüli erkölcsi hatása lesz, hogy Európa protestáns államainak figyelmét és rokonszenvét a magyar protestáns vértanú- egyház felé fogja irányozni: ezt mind a bécsi kormány, mind a magyarországi római klérus egészen kifeledte a számitásbál. A protestáns lelkészeknek ama kevésre olvadt, de halni kész hős csapata hangos tiltakozás volt mindazon hatalmi törekvések ellen, melyekkel a magyarországi protestantizmus létjogát kérdésessé akarták tenni, s melyekkel a lelkiismereti szabadságot kíméletlenül letiporni igyekeztek. A bécsi kormány a protestantizmust, mint az absolutismus főakadályát üldözte; peuig annak katholikus körökben is erős ellenzéke volt. A klérus azt várta, hogy ha a lelkészek ellen irtó vadászatot kezd: a protestáns egyház magától össze fog omlani. Azonban számításaiban mind a két hatalom csalódott. A gályarabok nemcsak a protestáns egyházat, hanem az ország alkotmányát is megmentették. A róm. kath. főpapság a protestáns egyházon a gyász évtized alatt sokat rombolt ugyan, de meggyőződött róla, hogy a protestantizmus kiirtására ők gyengék voltak; és meggyőződtek arról is, hogy azon még „a pokol kapui sem vehetnek diadalmat.“ Most már pirultak önmaguk és a világ előtt is. (Vége köv.)
