Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)

1910-07-30 / 31. szám

2. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja” 31. szám. 1910. julius 30. A vasárnap megünnepléséről. IX. Az embernek szüksége van egy napra, melyen tudatára jusson isteni rendeltetésének és megemlékezzék erről, melyen hegyi leve­gőt, mennyei illatot szivjon magába az örökkévaló magaslatokról. Az legyen a vasárnap az ember életére, a mi a kiterjesztett égbol­tozaton levő nap mindnyájunkra nézve; forrása a melegnek, a fénynek, az üdülésnek és igy az egész életnek. A keresztyének sohasem becsülhetik föl kellő értékében a va­sárnapot. Értékes adomány az az egyháznak, és áldott ajándék a megfáradt és bünterhelt világnak. Az általunk eljátszott éden ker­tének ligeteihez vezet az vissza bennünket, és nem engedi, hogy valaha kétségbe essünk; mert. záloga és előize az egy jobb ország­ban nyerendő nemesebb örökségünknek, melynek birtokában örök- kétartó vasárnapnak fogunk örvendezni. A vasásnap nem keresztbe font karokat, hanem összekulcsolt kezeket kíván tőlünk. Mikor Isten az első emberpárt, az első bűnösöket kiűzte a paradicsomból és igy szólott: „legyén átkozott a föld te éretted; a te orcádnak verítékével egyed a te kenyeredet“, a paradicsomból egy darabot mégis meghagyott nekiek, és ezen darab a szombat volt, és ezen darab a keresztyén vasárnap. A köznap legyen olyan, mint az ujtestamentomi Mártha az ő folyton munkálkodó kezével irigység és vágy nélkül, hogy nővérét az ő nyughatatlan életmódjába bele sodorja; a vasárnap legyen olyan, mint a Jézus lábainál ülő Mária, ki az egy szükséges dolog­ra figyel, a nélkül, hogy kicsinyelné nővére munkáját. Mindenkire nézve fontos dolog tisztán tudni, hogy milyen vi szonyban áll ő a vasárnappal, mint pihenő és ünnepnappal. Hogy vagyok én a vasárnappal, micsoda az én reám nézve? Égi lajtor­ja-e az én nekem, melyen Isten angyalai áldásokkal szállnak lefelé, hogy imádságaimat vigyék vissza? Isten követe-e az, ki nekem üd­vözleteket hoz a mennyei hazából, ki mintegy sas-szárnyakon emeli föl lelkemet az örök magasságok tiszta levegőjébe, hogy aztán megerősödve folytathassa földi zarándok pályáját és tölthesse be feladatát? A vasárnap a hétnek szeme; a szemből látható pedig meg, hogy milyen szellemű ember vagy te. A benső, az isteni élet­nek fokmerője az. Nem vagy-e hajlandó ezen napot Istenednek, házadnak, önmagadnak, vagyis halhatatlan lelkednek oda ajándé­kozni ? Nem engeded-e meg e napon magadnak, hogy ne merülj munkába ? Hat napi munka, Isten áldásaitól kisérve többet ér a keresztyénre nézve, mint hét munkanap, ezen áldás nélkül. Neked te gyötrődő lélek, vájjon nem a pihenés paradicsom kertje-e a va­sárnap e világ küzdelemmel terhelt földjének művelése közben? Egy tanár, ki Münchenben a deák és görög nyelveket taní­totta, előadásai végeztével fölhívta hallgatói figyelmét a vasárnap megünneplésére és a temglomlátogatásra. Szavai következők vol­tak; „Önök most haza mennek a szünidőkre, s némelyikük előtt hosszú ut áll, mert szüleik messze laknak innen. Képzeljék el már magokban, hogy egész utazásuk egy hosszú poros országúton ve­zetne keresztül, mely csupa értéktelen gázokkal volna körülhintve, s az egész utón nem volna egy vendéglő, melyben kissé felüdül­hetnének. Ugy-e, hogy nyomorúságos egy utazás volna ez! Ilyen puszta, poros utón való utazáshoz hasonló az ember élete, ha meg­veti a vasárnapot és az istenitiszteletet. A jó vasárnapok Istennek vendéglő házai és betérő helyek az országúton; nélkülük el kell az embereknek útközben epednie. A vasárnapi harangok úgy hatnak a fogékony kebelre, mint az örökkévalóságból áthallatszó harang­zúgás, és az élet utján vándorlóhoz ezen kérdéseket intézik; „Honnan? Hová?“ Ki munkájában többre akar haladni, az ünnepelje meg a va­sárnapot; ki tönkre akarja haladását tenni, az dolgozzék vasár­napon is. A vasárnapi munkaszünetnek nem csak egyéni, hanem nagy nemzetgazdasági, az egész hazára kiterjedő jelentősége van. Mivel azonban ezt számtani bizonyossággal nem lehet kimu­tatni, a mai divatos felvilágosodottság haszontalan fecsegésnek mondja ezt. De hát ugyanennek nevezi ez a többi keresztyén tanokat is. A ki azonban a vasárnap áldásait már magában ben- sőleg, igazán érezte, az nem engedi magától az áldásnak e napját elrabohatni, s minden erejével azon lesz, hogy a vasárnap áldása elhatoljon minden kunyhóba és házba, minden gyárba és kaszár­nyába és munkatelepre, minden irodába és a tudósok tanuló szo­báiba, hogy mindenütt nyugalom legyen, ha közeleg a szent va­sárnap, és hogy áldása betérjen a munkanapok felvirradtával az emberek közé, minden dolgaikba és cselekedeteikbe. „Mert mit használ valakinek, ha mind e világot megnyerné is, ha az ő lelkét elveszti. “ (Márk 8, 36.) Csiky Lajos. Apróságok. Életemet adom a juhokért. Egy Lepaux nevű francia a múlt század elején uj vallást akart alapítani s panaszkodott Talley - randnak, az államférfiunak, hogy ez sehogysem sikerül neki. Talleyrand igy válaszolt; „Az nem lep meg engem, hogy ön vál­lalkozásában nehézségekbe ütközik. Uj vallást elfogadtatni nem is olyan könnyű dolog ám. Mégis tudnék egy utat ajánlani, a melyen sikerülne a kívánt célt elérnie. “ „S melyik az ?“ Kérdé Lepaux feszült figyelemmel. „A következő, “ feleié Talleyrand; „Menjen s tegyen csodákat, gyógyítson mindenféle betegséget, űzzön ördögöket, támasszon halottakat s azután feszittesse- meg és temettesse el magát s támadjon föl a harmadik napon. Ha mind­ezt megtette, akkor eléri célját.“ A filozófus nem várta ezt a taná­csot s találva távozott. Ez is cim. A „Jöjj Jézus“ cimü traktátus szerzője theolo- giai harcba ereszkedett s egy szellemes, éleshangu értekezést irt ellenfelével szemben. Elolvasta egy barátja előtt a kéziratot s meg­kérdezte, hogy mit gondol róla. „Igazi mintája egy theologiai vitairatnak, nem hagysz ellen­feleden egy ép foltot sem. Milyen címet akarsz neki adni?“ „Még nem jutott valami alkalmas cim eszembe, tudnál vala­mit tanácsolni?“ „Óh igen“, volt a felelet. Hogy hangzanék a „Jöjj Jézushoz“ szerzőjétől a következő cim: „Menj a pokolba!“ Jézust látom. Egy kis leány a halálos ágyán feküdt. Felte­kintett édes anyjára, a ki az ágya mellett ült és azt mondá: „Édes anyám, már nem tudlak téged jól látni, mert olyan homályos lesz minden körülöttem. “ Lezárta fáradt szemeit és egy kis ideig teljesen csendben volt, hirtelen azonban újra felnyíltak szemei s mintegy elváltozva ragyogtak, ajkai körül boldog mosoly játszado­zott és halkan mondá; „De Jézust látom“. így járunk mi is sok­szor, a kik itt e földön zarándokolunk. Sokszor sötét és magányos utunk. Szemeink sokszor zavarosak a sírástól. De Jézus akkor is lát bennünket és szemeinket megérintheti, hogy mi is láthassuk őt! S akkor a sötétség örvényei a világosság hegyeivé változ­nak át.

Next

/
Thumbnails
Contents