Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-07-23 / 30. szám
15. oldal. 30. szám. 1910 július 23. „Amerikai Magyar Refoimatusok Lapja“ Elbeszélés a gályarabság idejéből. Irta: P. Tóth János. IV. RÉSZ. XXIII. De Erzsiké nem adta oda; ekkor a jezsuita megfogó Erzsiké kezét s erőszakkal akarta elvenni a kérvényt. Erzsiké hirtelen kirántá magát a jezsuita karmai közül s ritka bátorsággal végig szaladt a hajó fedélzetén, egy kötélhágcsón leereszkedett s egy kis lélekvesz- tőbe beugorván, eloldá azt a következő percben már távolodott a hajótól. Forstall futott utána, de szűk papi öltönyében utói nem érhetvén, tombolt dühében, hogy meg nem semmisíthette az okmányt. Azután összekiabálta az őröket s fennsőbbsége érzetében parancsoló nekiek, hogy siessenek a szökevény után, különben állásukat kockáztatják. Az őrök előrohantak ugyan, de látván, hogy a szökevény leány és nem tartozik a hajóra — nem üldözték. Forstall ígért 50—100 aranyat annak, a ki a leány után úszik és őt visszahozza. De nem akadt senki; éjjel a hajót nem volt szabad elhagyni az őröknek. Forstall ekkor rendkívüli dologra határozta el magát: gyorsan leveté kámzsáját s a tengerbe ugrott; el akarván érni az Erzsiké csónakját, hogy elvegye tőle a fogoly lelkészek kérvényét. Azonban Erzsiké jő csónakos volt, már messzire járt. Egyszer mégis azon vette magát észre, hogy Forstall közeledik csónakjához. Megijedt ekkor s megkétszerezett erővel sietett ki a nvilt tengerre. Forstall utána, de min dig jobban-jobban elmaradva. Egyszer már érzé, hogy ereje elhagyta; kiáltó Erzsikét,— de az nem hallá, evezett tovább. A halál közeledtét érezvén: előtte állott egész élettörténete. Eszébe jutott Zrínyi és társainak elárulása; előtte álltak véres hullái; Eleonore hercegnő vérző szive; a gályarabok szenvedései; testvére kiontott vére; mind, mind kínozták lelkét és nem gyónhatott, még keresztjét' is Andornál hagyta: ily bűnhalmazzal kellett az örök biró elé áliani! E közben lábai görcsöket kaptak, nem bírta már használni; végre összeszedve minden erejét, elorditá magát, azzal elmerült örökre. Ez utolsó kiáltást meghallotta Erzsiké és* visszafordult; de mikorra a jezsuitához ért: már csak a viz távolodó gyűrűi mutatták annak sírját. Nem segíthetett rajta. így szabadult meg a gonosz lélektől a szegény leány, mely még a halálban is üldözte édes öcscsét. Erzsiké az éj hátra levő részét csónakjában tölté. Reggel pedig korán sietett a hollandi hajókhoz és az admirálhoz. Az admirál kegyesen fogadta a leáuyt s kikérdezte jövetele céljáról. Erzsiké átadta a kérvényt s elmondó a szenvedők nyomorúságait. Elmondó aztán, hogy jegyesén segítendő, hagyta el agg szüleit bucsuzás nélkül; hogy midőn Lipótvárban már nem találta, követte mindenütt őket két-három napi járó földön; legtöbb helyütt a sebeikből hullott vércseppek valónak útmutatói . . . — Rettenetes ! — kiáltják Ruyter és a köríilálló tisztek. Erzsiké folytató: Miuőn ezeket láttam, már nem volt lelkem visszatérni, és Istenem jól vezérelt, mert Teatiban, ha az őrt megvesztegetve, ételnemiit nem szórok he jegyesem börtön ablakán: éhen veszett volna el. így mindenütt nyomukban lévén, ha személyesen nem közeledhettem is, másod-harmad kézből mindég segíthettem rajtok. De jegyesemhez csak halála órájában juthattam el; ő bízta rám e kérvényt; esendezem kegyelmes uram a szerencsétlenekért; Isten áldása fog ezért kegyel mességed re szállani. Ruyter átvette a kérvényt és megígérte a leánynak, hogy minden módot el fog követni a foglyok kiszabadítására. Azután aranynyal telt erszényt adott át Andor temetésére és foglyok sorsának enyhítésére. A temetésre a hollandi tisztek közül többen eljöttek, sőt kieszközölték, hogy azon a halott fogoly társai is jelen lehessenek. Még állott a gyász szertartás, mikor egy öreg jeszuita erőszakai betolakodott közéjök, római katholikus szertartás szerint akarván az elhunytat eltemetni, mert mellén kereszttel találták hulláját. Erre aztán egy hollandi ifjú tiszt közbelépett s kivont karddal riasztó vissza a tolakodót. A temetés aztán nemes protestáns egyszerűséggel végbe ment. A buzgó gyászének után az öreg Séllyei imádkozott a halott felett oly szivrehatóan, hogy nemcsak a derék hollandus tisztek, de még a vad, marcona katonaőrök is könnyeztek s zokogtak a szegény ifjú lelkész szomorú sorsa és szerencsétlen korai halála felett. Aztán könynyel áztatott koporsóját sulyokkal ellátva, lebocsáták a tenger mélyébe, örök nyugalomra. A szegény Erzsiké egyedül maradt mély bánatával; még a reménység, eddigi lüi kísérője is elhagyta ; nem volt többé kiért reménykednie. — A száműzött lelkészek igazi részvéttel voltak iránta. Kiszabadulásuk után az öreg Séllyei leányául fogadta s gondját viselte, mind édes gyermekének. Ezt megelőzőleg Erzsiké is minden gondját a fogoly lelkészek kiszabadítására fordította. Újólag kérelmezett a hollandi vezérnél, a ki nem is késett befolyását érvényesíteni a foglyok kiszabadítása érdekében. S csakugyan végre 1676 január 22-én a nápolyi itélőszék a foglyokat ártatlanoknak nyilvánítás ezt nekiek tudomásukra is juttatták. — Tehát már csak idő kérdése volt a kiszabadulás, a mely február 11-én következett be. E napon Ruyter oly határozottan lépett fel a foglyok ügyében, hogy a nápolyi alkirály nem térhetett ki kívánsága elől s délután 2 órakor lehullottak a foglyok láncai. (Folyt, köv.)
