Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)

1910-07-09 / 28. szám

28. szám. 1910. julius 9.

„Amerikai Magyar Keformátusok Lapja“

3. oldal,

Testamentum.

(3)

Kovács Zoltán húgát átölelte sirva. így találta őket a hazafi gróf is. Kérdezte, mi bajuk; el is mondták néki, sokáig beszéltek, pöröltek is közben, meg-meg kibékültek, sírtak, meg nevettek s a vége csak ez lett:

— Nosza Jancsi, Panni! „batyuba ágyam, kocsiba ládám“, megyünk a pusztára, uj életet kezdünk.

IV.

Hajnalka.

Kis Kovács Zoltánnak vérzett a szive, lelke; kesel'ii csalódás tépte, marcangolta, zord kétségbeesés halálra kínozta. Amikor hazaért az ősi kastélyba, alig ismertek rá szerelmes húgai. Elébe futottak, átölelték nyakát, csókkal tetejézték halvány két orcáját, megfakult ajakát, kicsi kis mohádzó fekete bajuszát. Kérdezték, fakgatták, cibálták, becézték; egy szót sem vallott mást, mind csak azt hajtogatta:

— Ne menjetek férjhez soha, soha . . .

Csak mikor megpihent, felüdült egy kissé, akkor adta elő eltökélt szándékát, jól kigondolt tervét.

— Jolán már elveszett szép reményeinkre s céljainkra nézve. Vagyona romjait szedegeti össze Szent- Lőrinc pusztáján. Örül, ha magának, családjának élhet, nemhogy hazájának. Nem jó utón jártak, meg kellett bukniok. Hanem tudjátok mit? Fogjunk össze hárman, gondoljunk valamit, hogyan s mint kellene a testámen- tumot megvalósítani. Jertek, jertek, árvák, jó anyánk sírjához, jó tanácsot kérni!

Kimentek a temetőbe, nefelejtset szedtek, nefelejt- set vittek jó anyjuk sírjára, könyeket hullattak minden fűszálára.

— Anyánk, édesanyánk, ha tudtad volna, milyen nagyon nehéz a hazáért élni. Jaj, könnyebb meghalni kegyetlen csatában, mint igazán élni, hazánknak használni e silány világban. Jaj, miért hogy nem jő vérontó ellenség, hogy erős karunkkal, vérünk ontásával használnánk hazánknak . . .

Busan ballag haza a három jó testvér. Anyjuknak szelleme mintha körülvenné forró homlokukat. A nagy csendben végre megszólal az egyik, a viruló rózsa, Kis Kovács Hajnalka.

— Ezt csakis ő mondta, az ő lelke súgta, ilyen jó tanácsot csak anyánk adhatott. A földre fordítsuk minden figyelmünket. Okosan mivelni, jól gondját viselni a mi vén földünknek, és a gazda-osztályt mindenkép emelni, kisgazdát, nagygazdát tehertől menteni, a képzett gazdáknak jó alkalmat adni, hogy tudományukat érvényesíthessék, adni nekik földet, ha amúgy nem volna s kisbérest, nagybérest, hajdút, gazdát, tisztet .emberséges módba el-felhelyheztetni: ez a hazafiság. Ez az igazi ut.

— Sok igaz van benne — szólt Zoltán s ment tovább.

Mikor hazaérkeztek, megint ezt folytatták. Hogy a nagybirtokot hogy kellene képzett gazdatisztre bízni és hogy a föld népét hogy kellene tisztes, jó módba helyezni; egy kis házacskája, egy kis földecskéje mindegyiknek legyen, amellett elmehet kapálni, aratni az. uradalmakra. Amint beszélgetnek, egyszer csak megállnak: kocsi zörög, ajtó nyílik, vendég lép be, erősr vállas, napsütötte barna férfi, szeme villog, arca nyájas. De Hajnalka még nyájasabb mosolyogva fut eléje, kézen fogja, bevezeti, nyájas szóval bemutatja:

— Tassy Árpád okleveles gazdatiszt.

Magyar gazda, magyar vendég, mi kellene még több ennél? Foly a bor s van vacsora. Közben pedig, hogyha Zoltánt egyik húga vagy a másik, a pincében vagy udvaron, vagy a kertben vagy folyosón egy-egy percre magát kapja, van neki mit hallani, hogy igy Tassy, hogy úgy Árpád, nincs ilyen több a világon ; szegény paraszt ember fia, hej, de milyen finom ur!

Ez aztán a jeles gazda! Földje ugyan nincs neki, de van bőven tudománya s nagypecsétes nagy levele, Hó- henheimban Írták bele, hogy ily gazda, ilyen tudós, ily szorgalmas, ilyen ügyes, magyar földön alig akad egy- kettő;

De maga is győzte szóval; politika, gazdaság, kereskedelem, földmivelés és nemzetgazdaság mind kis njjában volt neki, s tudta, mért szegény az ország s ismét hogy lesz gazdaggá, a szegény népet mi nyomja, s hogy tehetjük boldoggá. Szóval, úgyis tudja minden, ki egy kissé fifikus, mit beszéljek hosszasan, lakodalom lett a vége, egyéb nem is lehetett. S Zoltán, bár egyszer csalódott, újra hinni kezdett s bízni uj sógora erejében, szivében és eszében. Tetszett neki az uj eszme, és maga is elindult az uj utón hont menteni. Gazdálkodott odahaza. De mivel nem volt levele, nagy levélen nagy pecsétje, tiszta sor, hogy mit sem értett a gazdaság fortélyához, s jó tanácsért, tudományért sógorához j árt ki néha.

Szive örült, keble duzzadt, mikor látta sógorának tudományos gazdaságát. Óriási ott a jószág s a vetemény csodaszép, görnyedezik az áldástól mind a pajta, mind a csűr. Gyarapszik is napról- napra a gazda s a gazdaság. Csak'az az egy csudálatos, hogy a béres, hajdú, gazda, az arató, a napszámos mind lnitelen mind gonosz. Csalja, lopja mind a gazdáját, kárt tesz neki, ha teheti, nyomában kell lenni mindig.

E dolognak pedig, amint Zoltán később kikutatta, nyitja nagyon egyszerű. A földesur elfeledte honmentő nagy álmait; el, hogy hol ringott bölcsője, hogy ő is a nép fia; nem törődött a szegénnyel, csak a maga zsebe teljék, más ha éhen pusztul is. Tisztjeihez kemény, durva, mindenkire gyanakvó, munkásait szidja, veri.

Kis Kovács Zoltánnak megdobbant a szive, megeredt a könyje; még nem is búcsúzott, jó napot sem mondott, elsietett haza.

— Mert ilyen ez a nép! Irigy a gazdagra, de ha meggazdagszik, ő is szívja vérét szegény föld népének. Nem segíti egymást, erős a gyengébbet inkább megutálja. Gyöngyikém, testvérem, te ne hagyj el engem, te maradj meg velem, hogy együtt töltsük be a testáló entumot.

így szólt Kovács Zoltán szive bánatában.

y.

Gyöngyike.

Mikor a lovakra csengőket akgattak, a lányok, lécén vek vígan farsangoltak, Gyöngyike is bent lett az eladó sorban. (Folyt, köv.)