Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-01-15 / 3. szám
3. szám. 1910 január 15. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja” 15. oldal. II. A SVARC UR OTT NEW YORKBAN. „A királyi ügyvivő ur” csak a vasúti állomásig vitte, a szedresieket, itt aztán átadta őket egy vörös zsidónak, aki aztán a határig ment velük. Ott a zsandárok megnézték az útleveleket s miután mindenkinek volt paksusa, kinek a maga nevére, kinek a máséra, nem tehettek, velük egyebet, mint hogy !ovább eresztették őket. Ezentúl már egy harmadik zsidó rakta őket vasútra, de mindegyik kizsarolt tőlük egy-egy pengőt, mert „ingyen csak a halál van ’ mint mondották. A mi embereink be is látták azt, hogy ingyen nem lehet kivánni egyiktől sem a fáradságot s fizettek hűségesen. így .jutottak el Hamburgba, hol újból egy negyedik ágencs várta őket, ez már keresztyén volt, de annál gorombább volt velük. Bokor Janin olyat taszított, mikor nem lépett ki elég frissen, hogy majd orra bukott. Jani nem volt az ilyenhez hozzászokva s vissza akarta ütni, de aztán Kerekes Istók lefogta a kezét, mert tudta jól, hogy külső országban nem jó okoskodni, hanem tűrni kell mindent. Ott bizony nem sokat parádéznak egy-egy kivándorlóval, hanem lecsukják őket s aztán nincs menekülés. Hát jobb ott hallgatni. így döfölték be őket a hajóba. Nem tudott ott senki az ő nyel vükön, ők meg nem tudtak németül. Kerekes Istók a katonaságnál épen megtanult annyit, amennyivel kommandérozni lehetett (hiszen eugszfirer volt), de ebből csak annyit értett most, hogy ha azt mondják: reksz, hát jobbra forduljon, ha meg azt, hogy linksz, akkor meg balra. A hajójegyeiket elvették, őket meg a hajó fenekére lecsukták. Ott aztán nagy bámulatukra vedresi emberekkel találkoztak: ott volt Túrós Marczi, Miglécz Andris, Szegi Jani, Polló Mihály, Botár Gyuri, meg még vagy tizen. Eleinte nem szóllak a szedresiek a vedresiekhez. mert otthon is lenézték azokat, de később a közös nyomorúság kezesebbekké tette őket, különösen, mikor mind megkapták a tengeri betegséget, akkor aztán nagyon összeköszörülődtek. Megtudták tőlük, hogy őket is az a bizonyos „királyi ügyvivő ur” biztatta fel az aranybányákkal, pedig hát Szedresen azt mondta, hogy a vedresiekre rá se néz. nem hogy közülök vinne vagy egyet is az aranybányákba, mert róluk az a hir járja, hogy enyves-kezüek, pedig az aranybányákba csak nagyon böcsületes embereket szabad biszövözni. Most már úgy arányzom- formán kezdték sejteni, hogy a királyi ügyvivő ur alighanem hazudott nekik s Péter János ebből azt következtette, hogy talán az a- ranybánvák dolga sem egészen tiszta munka, de — gondolták — amig New Yorkban maguk meg nem tapasztalják a dolgot, addig nem beszélhetnek róla. Hát csak tűrtek. No de volt is tűrni való elég. Először is a kosztjuk olyan volt, hogy otthon a Kerekesek Bundása sem ette volna meg: olajjal vagy fagygyuval főztek, nem disznózsirral és szalonnával, mint otthon. Amit megettek, az mindjárt kikivánkozott belőlük, azt meg, amit igy kitettek, a hajósok nem takarították mindjárt el, hanem az néha ott száradt a padlaton s annak bizony nem volt valami rózsaillata. Ha meg csak el is mentek a konyha mellett, ami ritkán történhetett meg, mert nem igen eresztették őket föl. megint felfordult a gyomruk. A másik baj meg az volt, hogy naponként csak egyszer eresztették fel őket sétálni a fedélzetre s aki ott rosszul lett, ugyancsak oldalba döfölgették és meg is öklözték, hogy minek disznóbőrük oda. Mintha arról tehetett volna a szegény magyar, aki a nagy, széles alföldhöz volt szokva! A matrózok szörnyen gorombák voltak, csakúgy repültek a pofonok, ha szólani mertek nekik az embereink. ezeket még a pénzükért jól el is lazsnakolták. He hát egyszer valahára ez is véget ért, mert valamikor mindennek vége lesz. Megérkeztek Amerikába s ott hosszas várakoztatás után kiterelték őket egy szigetre, mit Keszelgárdának hívnak s ott ugyancsak kikérdezgették, meg megvizitálták valamennyit. A vedresiek közül ketten kiböffentették, hogy őket az aranybányákba szegőd tette a királyi ügyvivő ur. — ezekkel aztán szóba sem állottak többé az ángolyok, hanem mindjárt visszaküldték arra a bizonyos hajóra, amelyiken jöttek s ki sem eresztették őket Amerika földjére. A többi azán kimehetett. Volt Péter Jánosnak levele az ügyvivő úrtól valami Svarc úrhoz New Yorkba. A királyi ügyvivő ur azt mondta, hogy ez a Svarc ur nagyon rangbéli ember odakünn, az első utcában lakik a 113. szám alatt, ott van az üzlete és ő küldi majd tovább az embereket az aranybányákba. Mikor aztán a szedresieket kieresztették, hogy a kis hajón átjöhetnek a nagy városba, már a hajónál ott várta őket ö-hat zsidó is. Mind tudott magyarul s a mi embereinket uram- bátyámnak, meg tisztelt urnák szólította. Gondolható, milyen jól esett szegényeknek megint, hogy a hajón olyan baromsorban voltak s most egyszerre ugv bánnak velük, mint a tisztességes emberekkel. Két zsidó legény is ajánlkozott, hogy elviszi őket a Svarc úrhoz, mikor látták Péter Jánosnál a levelet. El is találtak oda könnyen, mert a levegőben járó vasúton mentek mindenüvé. Csakugyan az első utca 113. száma alatt volt a Svarc ur boltja. Az ajtajára nagy magyar címer volt festve, a bolt felé kiírva, hogy „Svarc S. Zsigmond hatóságilag engedélyezett közvetítő irodája”. No már csak itt csalás nem lehet, hiszen ott van a magyar címer. A Svarc ur is nagyon szives volt a mi embereinkhez, mikor a királyi ügyvivő ur levelét elolvasta. Megmondta a mi embereinknek, hogy a szedresieket mind elküldi abba az aranybányába, amelyiket az ügyvivő ur irt, de a vedresieknek másfelé kell elszegődniük. A szedresiek nem nagyon törődtek azzal, mi lesz majd a ved- resiekkel, csak ők jussanak az aranybányákba. Meg is alkudtak a Svarc úrral, hogy mit kóstál az odamenetel, mert a vasút nagyon drága Amerikában, nem olyan olcsó, mint otthon, meg hát a Svarc urnák is dukál valami a fáradságáért. Sokat kóstált biz az, de legalább biztos dolog. No még azon a bizonyos estén felrakatta a Svarc ur a magyarokat egy nagyon sebesen menő vasútra, melléjük adott egy zsidólegényt a kancaláriájából, aki tudott ángolvul s aztán elrobogtak New Yorkból. A mi magyarjaink boldogok voltak s áldották a jó Svarc urat, hogy' őket igy megsegítette. Mert hát vannak még jó emberek a világon, akik jót tesznek a szegénységgel. 111. A FLORIDAI TERPENTIN-TELEPEKEN. . . Két napig mindig ment a vasút, amelyik a szedresieket vitte az aranybányákba. Nagyon gyönyörű vidéken robogtak végig, hol völgyeken. hol hegyeken, nagy vashidakon, alagutakon, de hát ez a magyarokat nem érdekelte. Ok már csak az aranybányákat szerették volna látni. Végre aztán egy kis őrház-féle mellett megállották, a zsidólegpny leszállította őket cakumpakkostuL Ott valami villanyos vasútra ültek át. amelyik megint tovább rohant velük. Nem volt gondjuk, a zsidólegény fizetett mindent értük. Aztán mikor ez a villanyos is megállóit úgy, hogy tovább nem lehetett menniük, akkor már este felé járt az idő. A zsidólegény azt mondta, hogy még most a hűvössel elgyalogolnak egy darabig, hogy reggel közelebb jussanak a hegyek közé. No már az igaz, hogy itt csak öszvérrel vagy lóval lehetett járni, mert oda a vasút nem ment föl. A magyarok azt kérdezték a zsidólegénytől, micsoda ország ez? Azt mondta, hogy „Florida”. A hegyeken csudálatos növények és fák nőttek, sohasem láttak a magyarok ilyeneket. Nem volt az ákác, vagy diófa, hanem mindenféle csudálatos másformáju növény. Éjszakára egy erdő szélén háltak meg, ahol a zsidólegény tudott keríteni valami ennivalót valami szomszéd házból. Hajnalban aztán megint neki indultak az útnak és délfele valami furcsa. kiégett völgykatlanba értek, ahol ezer meg ezer nagy gyárkémény füstölgőt t és borzasztó szag volt ott mindenfelé. A vastag füst egészen sötétté tette az eget, csak a nagy piros lángok, amik kicsaptak a gyárakból és a kéményekből, világították meg a levegőt. Olyan fojtó, gőzös volt a levegő, hogy az emberek alig tudtak lélekzelni. — Nézze, tisztelt ur, — szólt Péter János a zsidólegényhez, — liát azért hoz maga minket ide? Hát ez íz aranybánya? — Persze, hogy ez, — mondta a zsidólegény. — Látott maga otthon már aranybányát? — Nem én, — szólt Péter sógor. — He hát minek ez a sok kémény ? — Ebben olvasztják ki az aranyat, — mondta újra a zsidólegény.
