Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-06-25 / 26. szám
26, szám. 1910 junuis 25, 15. oldal. „Amerikai Magyar Ref01 matusok Lapja“ Elbeszélés a gályarabság idejéből. Irta: P. Tóth János. IV. RÉSZ. XIX. A gályarabság a legnagyobb szenvedések egyike s a legmegalázóbb ítélet, melyet valaha emberre kiszabtak s melyet ember elviselhet. A gályarabtartás rendszere tetőpontját a XVII. században érte el. Legtöbb gályarab a lengyel és orosz nemzet fiaiból került ki. A gályarabok legnagyobb része valóságos rabokból, rabszolgákból állott. Némely nagy hatalom egyenesen utasította a törvényszékeket, hogy minél több embert ítéljenek gályákra, s a ki odakerült: annak törvényes büntetésídeje leteltével sem oldotta meg láncait. Legnagyobb részök hiába töltött háromszor-n égy szerte hosszabb időt a gályákon, mint amennyire Ítélve volt: addig nem szabadult meg, mig ki nem dőlt, A gályarabságra Ítélteket a körülményekhez képest vizen vagy szárazon szállítják. A tengeren szállításról egy hazai forrásunk ezeket mondja: ,,a rabok az hajó fenekére letaszittatnak, az holott el nem lehet hinni, mint megszaporodott volt a tettveknek sokasága köriilöttek, hogy majd megemésztették; az irtózatos büdösség miatt is, mely a hajó szemetéből támad vala, sokan kemény betegségbe estenek.“ Nem kevésbbé kinő? volt a rabságuk színhelyére * szárazföldön hajtottak sorsa. Ezek török bilincsekbe verettek, vagyis ,,a vasat derekukra és nyakukra kötve viszik vala“ s a nyakló-láncoknál fogva tiz-tizen ketten vannak egy sorjába egymáshoz rabláncra fűzve. Útközben átlag fele részök elpusztul éhség, kimerülés, nyavalyák és agyonveretés következtében. Egy ilyen szerencsétlenről olvassuk, hogy mikor kidőlt: levonák a katonák, a mi kevés rongyos ruha vagy köntös vala rajta és elveték ott temetetlen. A kikötőbe érkező rabokat először is bevezetik a „rabok lajstromába, melyet méltán hívnak halál lajstromának is“. Egyszersmind megmotozzák őket „és annak a szine alatt, hogy olyan vasfüvet keresnek nálok, melylyel a békó kinyiihatnék;“ minden pénzétől megfosztják valamennyit, Azután egyenként tüzes vassal bélyegzik meg a rabokat, mint a barmokat szokás. A bélyeget a nvak- tő alá, a hátgerinc legfelső csigolyái tőié ütötték. Azután szakálukat, bajuszukat s hajukat egészen leborotválják, csak a fejők búbján hagynak egy kis varkocsot, mint a törökökné1 szokás. Ily állapotban hajtják be a rabokat a különböző tengeri hajókra, a hol emberfeletti munkát végeznek. A nagy tengeri hajókon sínylődnek aztán mint gályarabok. Valamennyien, hat-hatával az evezőpadokhoz vannak láncolva, s úgy vonják az evezőt. A súlyos evező minden rántásra majd kitépi karjukat, főkép ha az evezés hullám-előző, vagyis midőn a hullámverésnél gyorsabb tempóban éri a viz szinét a lapát. A munka néha 15—20 óra hosszan tart naponként, mialatt a hó- hérlópallér bikacsökkel veri véresre az aléldozó rabokat. Egyébként halotti csend honol a gályákon, csak a viz egyhangú csobogása hallszik, a mint a lapát éri felületét. Mert evezés közben, hogy ne jajgassanak, a rabok száját fölpeckelik. E pecek vagy fából, vagy vasból van. Ez utóbbit a banditáktól tanulta el a „rend“ kormánya; azok használták a gyötrelmes körtét, mely gömbölyű vas, a torkon kapott rab szájába nyomva, ott magától felpattant, s öblösre peckelte ki az illetőnek száját. Evezés közben úgy étetik a rabokat, hogy a hajóstisztek egy percre kiveszik a pecket s ecetes vagy borba mártott kétszerültet tömnek a szájukba. Pihenés idején vályúban tálalnak fel minden evezőpad hat emberből állá személyzete elé egy kis korpát, kását vagy babot, A kipeckelt szájú rabok úgyszólván elszoknak a beszédtől. A hajóra lépő idegent hu-hu-hu! kiáltással üdvözlik, s esteliden, a lefekvés idejét kutyaszerü egyhangú üvöltéssel, hosszan elnyújtott vonítással jelszik. E szomorú csapisztráng után a evezéstől és a folytonos ütlegeléstől elkinzottak kimerültén kuporodnak a pad aló vagy a padra éjjeli álomra. Az emberfeletti munka, a hajón terjengő rettenetes bűz s a pogánynál pogányabb bánásmód gyorsan pusztítja az embereket e földi pokolból. A melyik kidől: arról hamarosan leverik a bilincseket s a tengerbe vetik holtestét. Legsűrűbben jelentkező nyavalyája a gályaraboknak a száj fene vagy skorbut, mely a rósz táplálkozás miatt, mondhatni állandóan járványszerüen dühöng köztük. A legtöbb gályarab az átkozott gályákról nem szabadult meg máskép, mint a halál révén. $ Ilyen állapot vala azon helyen, a hová az egyedül üdvözítő vallás főpapjai a védtelen szegény protestáns lelkészeket és tanítókat eladni szándékoztak, mely szándékjokat azonban meg is valósították. De mig az intéző férfiak a fogoly lelkészek utra- inditásán és elszállításán okoskodtak: ezalatt Bécsben nagy dolgok történtek. A jezsuiták megtudták, hogy Lobkovicz emberei Andortól bizonyítványt eszközöltek ki, mely a Forstall gyilkosságát kétségtelenné tévé. — Ennek következményeitől méltán félve, fortélvos eljárással ki tudták vinni, hogy a császár Lobkoviczot elbocsátotta és csehországi raudnitzi birtokára száműzetésbe küldte. Mig azonban ez bekövetkezett volna: a kegyvesztett exminiszter látván, hogy leánya meggyilkolásáért a jezsuitákon immár bosszút nem állhat, legalább hatalmukat akarta gyöngíteni az által, hogy a fogoly nádornó szabadon bocsáttatását kieszközölte. Ekkép a jezsuiták befolyása Szécsy Mária elitélésében nem érvényesülhetett, mert fogságából szabadon bocsátották, s unokatestvéreihez Szécsy György és Péterhez Kőszegre el is szállították. — Mert a nádor- nét csak a jezsuiták tartották elzárva, a politikai hatóság által ő nem volt ítélve. Ott éldegélt azután azössze- roskadt hajdani hős lelkű asszony, rokonai jószívűségéből, meg az udvar által rendelt hópénzéből tartván fenn magát, mivel vagyonát elkobozták és a király számára lefoglalták; mignem 1679. julius 18-án honleányi bánata sírba vitte. (Folyt, köv.)
