Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-06-25 / 26. szám
26. szám. 1910. junuis 25. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 3. oldal. Testamentum. i. A haldokló anya. Kis Kovács Páléknál nagy a sürgés-forgás, nagy a sirás-rivás. Négy doktor gyógyítja özvegy Kovács Pál- nét, — négy árva siratja halálra vált anyját. A tudós doktorok irgetik-íbrgatják. Egyik lefekteti, másik felülteti, harmadik keblének pihegését lesi, negyedik szivének dobogását hallja; — hanem mind azt vallja: nincsen segedelem, csak az egy Istennél. Özvegy Kovács Pálné int a doktoroknak, menjenek el tőle; int a gyermekeknek lépjenek elébe. S oda léptek hozzá, egy fiú, három leány, egy fiatal sas, meg három sz,elid galamb; egy daliás cédrus, s három szép rózsaszál. — Érzem, hogy meghalok. S gyermekei biztatnák: dehogy hal meg édes — de elakad szavuk; mosolyogna arcuk, de könyezik szemük, forró könnyet hullat, sürii zápor könyet. De az erős asszony nem fél a haláltól, nem kell neki senki vigasztaló szava, orvos biztatása őt meg nem csalhatja, tudja, hogy itt van már halála, órája, kesergő árváit összecsókolgatja, zokogó cselédit jó szóval biztatja és vigasztalgatja. — Ne sírj, fiam, Zoltán, három árva lányom, három szép galambom, ékes virágszálam, ne keseregjetek, békéljetek meg már. Kényeitek zápora úgy sem sirhat vissza, zokogó szavatok úgy sem hívhat vissza . . . Ennek igy kell lenni. Eleget éltem már, elmehetek innen; eleget fáradtam, pihenhetek végre, lent az örök sírban, örök pihenéssel.. Éljetek boldogul... Itt a testámentom, eszerint éljetek... Átok alatt hagyom, meg ne másítsátok... Álom, álom jövel, csendes, örök álom! Szava mind halkabb lett, mind töredezettebb, tekintete gyegébb, szeme révedező. Már meg nem ismeri tulajdon fiát sem, szavai értelmét lehetetlen venni. Egy- egy összetört szó, egy-egy mély sóhajtás tört még fel kebeléből s homlokán kiültek a halál gyöngyei... Felbonthatjátok már a testámentumot, elsirathatjátok édes anyátokat. Nem dicsér, nem dorgál, nem csókol meg többet. Hívjatok asztalost, csináljon koporsót, aranyos szögekkel szépen kicifrázza, arany szemfedővel szépen letakarja, a feje fájára azt is ráfaragja, hogy Kis Kovács Pálné, a bánatos özvegy, elment ura után, néma sir ölébe; négy árva öntözi sírja hantját könnyel. i/ II. A testamentum. En, Kis Kovács Pálné, lelkemet Istennek, testemet a földnek ajánlom és adom. Minden javaimat egyenlő osztálylyal négy árvámra hagyom. Átok alatt hagyom, hogy el ne adjanak egy barázda földet, egy kapa szőlőt se. Magyar vér öntözte hajdan minden hantját, magyar kéz szerezte keserves munkával: maradjon örökre erős magyar kézben. Átok alatt hagyom: erős a gyengébbet mindig kisegítse, szemrehányás nélkül, megalázás nélkül, az elpusztulástól két kézzel megmentse. Átok alatt hagyom, hogy ezt a szép hazát az én négy gyermekem igazán szeresse, soha ne feledje, hogy a magyar ember nem maga-magáé, nem is családjáé, hanem hazájáé. Átok alatt hagyom három leányomnak, szép, gazdag leányomnak: csak olyanhoz menjen boldog feleségül, kiről gyermekeim egy szivvel-lélekkel azt vallják, hogy egész élete, minden gondolata, esze, tudománya, lelke forró lángja, szive lángszerelme, két keze ereje, mindenik lépése, mind, mind a hazáé. Aki máskép tenne, vagyonún osztozik más három testvére. Neked pedig, fiam, átok alatt hagyom, hogy ezt a szép hazát felvirágoztatni, keserű bánatát megvigasz- talgatni, szegény magyar népét boldogságra vinni legyen minden vágyad, szived törekvése. Ne házasodjál meg, hanem vagyonodat, élted minden percét és minden erődet szenteld a hazának. Tanulj és utazzál, hogy meg tudd Ítélni, melyik párt, mely ember, melyik felekezet, társulat vagy osztály, intézet vagy egylet, vagy nem tudom én mi van szegény hazádnak legnagyobb hasznára és akkor ahhoz állj, azt segitsd, támogasd, ha vagyonod árán, ha életed árán. Tudod-e, hogy miért? Mert minden magyarnak igy kellene tenni s neked kétszeresen. Tudod-e, hogy miért? Hallgasd meg, elmondok egy hajdani való, igaz történetet. Ez a széj), szent haza, mit Árpád fiai vérükön vettek meg, többet szenvedett már, mint a többi ország mind, mind együttvéve. Ez a nemes nemzet, mely ezt a szép hazát ezer éve őrzi, több vért ontott érte, mint más három nemzet hazájáért. E föld magyarrá lett, magyarrá avattuk vérünk hullásával, és sok ellensé- gink, sok nagy gyűlölőink ki akarnék tudni bennünket e földről, anyánk kebeléről. Ezért az a magyar, kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete, nem méltó a magyar névre. És pedig úgy esett Kossuth idejében, szent har- cainban is. Elmentek az ifjak vérüket ontani, vérük entásával szabadságszerezni láncravert hazánknak; elmentek az iíjak... de egy otthon megmaradt. Még a szive sem fájt, hogy látta a többit kardosán, csakosan fel s alá nyargalni. Még a szive sem fájt, amikor hallotta, hogy a magyar hazánknak szívre, vérré, penzre volna nagy szüksége. Szive nem is volt tan, de pénze annal több s nem adott belőle. Virágzó üzlete volt öreg atyjának, nem hagyhatta oda; szegény öreg ember s szegény öreg asszony hova lettek volna? Ha magyarok mentek, ha németek mentek, szolgált a seregnek minden szükségessel; azoknak jobb szívvel, ezeknek jobb pénzért. S mig mások bujdosók, földönfutók lettek, ő meggazdagodott. Hogy megházasodott, elvett egy magyar lányt, a kinek elei vért s vagyont áldoztak a szent szabadságért, ki atyját, bátyjait mind ott vesztette el a szabadságharcon, ki akkor mint kislány már sokat szenvedett, de csak azt fájlalta, de csak azt siratta, mért nem lehet nagyobb, miért nem lett férfi, hogy erős karjavai, hogy éies kardjával onthatná ki vérét ellenségeinknek. Úgy lobogott szive, mint a tűznek lángja, úgy csattogott, szava mint a kardok éle s ha kezdett beszelni a dicső hősökről, vérök ontásáról: ragadott mindenkit magával mint a Duna árja, (bolyt, köv.)
