Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-05-28 / 22. szám
22. szám. 1910 május 28. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 15. oldal. Elbeszélés a gályarabság idejéből. Irta: P. Tóth János. II. RÉSZ. XV. De a protestánsok ártatlanoknak érezvén magukat: a hosszas erőszakoskodások, ijesztgetések dacára is, legalább egy jó nagy rész, semmiféle büntetést önként el nem vállalt, hanem szenvedte az igazságtalanul rámért büntetést. A büntetés pedig volt: kínos várfogság Komáromban, Lipótváron, Berencsen, 'Eberhardon, Sárváron és Kapuváron. — Miután pedig mintegy 61-en az ezen börtönökben szenvedett nyomor s kibeszélhe- tetlen kínzások között is, sem Intőkről sem az általuk törvényesnek vallott térről eltántoríthatok nem voltak: ezeket Kollonics érsek, a ki ez ügyben a királytól nyert teljhatalommal intézkedett, két csoportban elhurcol- tatta gyalog, vasra verve, éhesen, félmeztelenül, folytonos bosszantás, verés s kínzás között Ausztrián, Sti- rián, Illírián keresztül Triesztbe és onnan a 46 tagból álló első csapatot Nápolyba hajtatta, kik közül oda csak harmincán érkeztek meg, a többiek az utón vagy elhaltak, vagy betegen elmaradtak vagy elszöktek. Midőn pedig Kollonics esztergomi érsek lett: a vallásüldözést még nagyobb kegyetlenséggel folytatta s a királvlyal egy rendeletet adadott ki, mely az 1673- diki állapot visszaállitását, vagyis a protestantizmus végleges kigyomlálását foglalta magában. És e rendelet értelmében elvettek a protestánsoktól mindent, mit sem törődtek az országos törvényekkel. E mellett Kollonics a dunántúli kolostorok, apátságok, szerzetesrendek, prépostságok javadalmait egytől egyig külföldi kolostoroknak adományozta, mely tényével hazafiat- lanságát is bebizonyitá. Ezen állapotokot a külföldi hatalmak nem nézhették jó szemmel s a császár szövetségesei felszólaltak ellene; de Lipót nem akarta hinni a rósz birt s szabad kezet engeuet Kollonicsnak továbbra is. A protestáns fejedelmek bécsi követei megbotrán- koztak ez igazságtalanság felett és az osztrák miniszterekkel többször tárgyaltak e kérdésben. A berlini követ Goes magától Schwerin minisztertől hallá: „ime, a katholikusok csinálnak zavart! legyen tehát a császár igazságosabb és méltányosabb a protestánsok iránt!“ Később azonban, midőn a tengeri hatalmak hívták fel a császár figyelmét a Kollonics törvényellenes dolgaira; megszólalt az udvar és azt válaszolta szövetségeinek, hogy Magyarországban nincsenek többé protestánsok s 100 lélek közt legfeljebb csak o protestáns akad. Ami hamis állítás volt, mert a szegény áttért protestánsok a mint tapasztalták, hogy az üldözés elvonult felettök: azonnal visszatértek elhagyott, igaz vallásukhoz. Selmeczen 1705-ben élt egy ember, a ki már három Ízben volt katholikus s négyszer lutheránus. Ily leverő hírek csak nevelték Andor fájó érzelmeit, mélyiték hazafiul fájdalmát s mind g}mrsabb és gyorsabb igyekezetre ösztönözték, hogy ha már másnak nem tud hasznára lenni, legalább úrnőjének segítsen, ha még lehet. Gyors utazásában elérkezett Nyitra vármegyébe, hol Turaluka lutheránus tót községet Bársony György püspök erőszakkal kathoiizálni akarta. A tótok ellenszegültek, a püspök kísérőjét agyonverték, a püspököt pedig vérbe fagyva cipelték az utcán, midőn Andor odaérkezett. Ez embertelenséget nem nézheté Andor és saját élete kockáztatásával megmentette a püspököt. Azután tovább indult s nagy, fáradságos utazás után végre megérkezett Bécsbe. Egy egész hété került, mig Andor tapintatos kutatás után megtudhatá, hogy a Zrinyi-féle merényletben részeseknek Ítélt főrangú magyar hölgyeket hol tartják fogságban ? ! A birodalmi székváros egyik zugutcájában fekvő nőkolostor volt ez, az utcától magas kőkerítéssel elkii- nözött kerttel, melynek közepén emelkedett a négyszögig kormos, emeletes épület. Ablakai börtönszeriien valának elrostélyozva, sőt félig eldeszkázva is, úgy, hogy az utcára épen semmi kilátásuk nem lehetett. E kolostor körül soká ólálkodott Andor, mig egyszer a kertbe beszökhetett. Megvizsgált odabenn minként, de még csak nyomára sem akadt semminek. Azután munkásruhát szerzett s a klastrom bejárata körül ácsorgott, hogy dologra bejuthasson. Egy reggel egy fiatal munkás, kivel előtte való estén egy pár pohár ser mellett ismerkedett meg, beteg bátyja helyett be tudta vinni s odabenn munkába állítani. Nyolc nápi napszámoskodás alatt sem tudott céljához közeledni. Kérdezősködni nem mert, bár Forstallt többször látta be és kijárni. Kilencedik napon a kastélyban dolgoztak, a hol feltűnt előtte, hog}r az emeleti egyik szögletbástyára vezető folyosó felső végén a bástya-szoba ajtói be vannak falazva és csak jókora magasságban vannak hagyva keskeny kis nyílások; ezen nyílásokat Forstall, midőn ott kezdtek dolgozni, maga elzáratta. Itt vizsgálódott tehát Andor s elhatározta, hogy a következő éiielre bennmarad. Hogy ez feltűnő ne legyen : napközben többször kikéredzett a kapun; s midőn este a távozó napszámosokat megszámlálva kibocsátották s egy hiányzott, a többiek bizonyították, hogy az már kiment; s erre a kapus is emlékezett. Andor pedig bebújt egy emeleti fal-fülkébe s ott maradt mindaddig, migaz apácák esteli isteni tisztelők után celláikba vonultak. Ekkor kibújt s a nála rejtegetett kalapácsosai a bástya-szoba egyik nyílását pár tégla kivételével megnagyobbítva, felkapaszkodott s viaszgyertyája világa mellett megtekintő a szoba belsejét. Egy körülpillantás azonban elég volt arra, hogy az iszony felkiáltását csalja ajkaira. A nyílással szemben, a régi ajtó helyére nagy márványkő volt beállítva, melynek tetején aranyozott Szécsy-Wesselényi cimer és halálfő s alatta öreg arany- betűkkel e fölirat állott : „Széchy Mária, özvegy Wesselényi Ferenc nádorné, hűtlenségért örök fogságra ítélve, meghalt 1671 szeptember 1-én.“ (Folyt, köv.)
