Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-05-14 / 20. szám
15. oldal. 20. szám. 1910. május 14. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ f-; Elbeszélés a gályarabság idejéből. Irta: P. Tóth János. II. RÉSZ. XIII. E nap a sárospataki főiskola gyász emlékei közé tartozik. Az iskola elfoglalása után a tanulók egy része Pósa- házy és Buzinkay tanárok vezetése alatt Debrecenbe menekült, honnan a következő év tavaszán Erdélybe, a gyulafehérvári tanodába hívta és szállásolta be őket Apaffy fejedelem. És Sámbárnak a látottakon nem esett meg a szive. Ily nemtelen busszut állott a felületes tudományit és nagy szájhős jezsuita a protestánsokon azért, mert Matkó István őt szóvitában legyőzte. Ámbár mint a történelem följegyezte: „Sámbár hitvitázó könyveiben nem annyira tudományos érveivel, mint inkább túlzásaival, erős mondásaival, bárdolatlan kifejezéseivel, leleményes durvaságával, ráfogással, szőrszálhasogatás- sal igyekezett hatni.“ A jezsuitákat Sárospatakon Báthory Zsófia, a II. Rákóczy György özvegye telepítette le 1663-ban; átadván lakásul a Rákóczyak ősi várát. Ezek aztán egész tervszerüleg fogtak a térítés és foglalás munkájához. Sámbár Mátyás és Kiss Imre jezsuiták a piacon emelvényt állítottak s onnan prédikáltak a kiváncsi néptömegnek.] Báthory Zsófia a sárospataki főiskolától elvont minden segélyt, melyet a Rákóczyak örök időkre alapítottak. Midőn e miatt az iskola elöljárósága panaszt emelt s a törvénytől igazságot nyert: a végrehajtás nem következett be; Báthory Zsófia nem engedelmeskedett, nem adott semmit. A várbeli templomot 1671 augusztus 5-én foglalta el gróf Stahrenberg várparancsnok, az iskolát ugyanez év október 20-án Kobb generális. A lelkészek, tanárok és tanulók elűzése után az egyház és iskola minden javai a jezsuiták birtokába kerültek, kik a múzsák lakóhelyét ágrul szakadt tót napszámosoknak és mindenféle söpredék népnek adták ki bérbe. 1671-től 1681-ig, tehát 10 álló évig nem volt iskola és református isteníti sztélét Sárospatakon. Rákóczy Ferencben azonban később lüktetni kezdett atyja vére, minek folytán a tiszamelléki reformátusokkal Sárospatakon egyezségre lépett, s lefoglalt javadalmaik visszaadására kötelezte magát. Később királyi rendeletek visszaadták az iskolát a reformátusoknak, de csak ideig óráig, mert a várban székelő jezsuiták ismét elvették azt. Érdekes az az eset, midőn utoljára akarták elfoglalni. Ezt a jezsuiták a vármegye segélyével kísérelték meg, a honnan Kossovics Márton helyettes alispán lön segítségükre kirendelve. Kossovics az iskola bezárt kapujára rázuditotta a megyei hajdúkat, szolgákat; a jezsuiták pedig hozták a kerülőket és molnárokat, a kik fejszékkel, bárdokkal estek neki a kapunak. Erre nagy lárma kerekedett: az iskola sorsán aggódó nagy közönség átkozódott, szitkozódott; az asszonyok és gyermekek jajveszékeltek. Végre az asszonyok, kik nagy számmal voltak jelen, nem tűrhetvén a méltatlanságot, rárohantak az ostromlókra; de belátván, hogy puszta kézzel nem boldogulhatnak: a szomszéd házakba szaladnak és hamarosan szénvonóval, piszkafával s egyéb konyhai szerszámokkal felfegyverkezve térnek vissza és kőzáport szórva maguk előtt, oly erővel támadják meg a kaput döngető hajdúkat és molnárokat, hogy azok az ostromot kénytelenek voltak abba hagyni s maga a küldöttség is jónak látta odébb állani. Most Kossovics a vert had élén dobszó mellett a templom udvarára sietett, hol a két haranglábról akarta levétetni és elvinni a harangokat. Már az állványok fel voltak állítva, a csiga elkészítve s javában fűrészeitek az ácsok, midőn az asszonyok odarohantak és a szemtelen tolvajokat onnan is csúfosan elkergették. így hiúsították meg a derék sárospataki asszonyok a Kossovics kiküldetését, mely alkalommal a jezsuiták végcsapást akartak mérni az egyházra és iskolára. Midőn ezek Andor szemei előtt lefolytak: megborzadt az emberektől, az Isten e remek teremtéseitől. Az ő tiszta lelkének fogalma sem volt azokról az aljasságokról, a mire ember képes legyen. Még meghálni sem akart e városban, rohant ki belőle, a kollégium népével együtt. Sietett révpartra, testét-lelkét megpihentetni, sietett a tiszta sziviiek közé, hogy ott maradjon, s hogy rajtok kívül embert se lásson többé. Ujhelyen keresztül sietve dombos, erdős vidéken haladt s Czéke község határán ráesteledett. Ismerte a vidéket s biztos irányban haladt tovább a kanyargó erdei utón. Egyszer a kelő hold világítása mellett valami különös tárgy vonta magára figyelmét. Az ut melletti tölgy egyik kihajló ágán valami függött. Borzadva ismert benne emberi alakra. Ment tovább; de most egy második, harmadik tűnt fel. A rémület vett erőt rajta; lábai előbb földbe gyökereztek, aztán öntudatlanul megfordult: elrohant és futott mindaddig, mig össze nem roskadt. Reggel egy temető sirdombján ébredt fel. hl ól aludt, kipihente a fáradalmakat, még víziói sem üldözték. Aztán tőikéit és tovább indult. A faluban találkozott egy rongyos vándorló emberrel, a kiben egykori tanulótársát s barátját, Vizi Mártont ismeré fel. Ez az ő nevelő apja szomszéd falujában iskolamester volt; de a jezsuiták elkergették, templomukat, iskolájákat, mindenöket elvették. Ettől a barátjától tudta meg Andor, hogy nevelő szülei is elbujdostak a nagy világba, mert szomorú sors várt reájok. Sámbár jezsuita tigris szomjjal kerestető, de nem akadt nyomukra. Hollétüket ő sem tudá megmondani. Megtudta e barátjától, hogy a református és lutheránus papokat és tanítókat elfogdosták és Pozsonyban vértörvényszék elé állítják. És megtudta azt is, hogy az erdőben látott hullákat a vérszopó Kobb Farkas, kassai helyettes kapitány akasztatta fel, a ki Körös- kényi Gáspárt s húsz más nemest, részint karóba vonatott, részint a czékei erdő fáira fölakasztatott. Ezek láttára és hallására minden életkedvét elvesztette. Nem volt már vonzó ránézve a hazajuthatás vágya sem. Nem volt hová sietni, nem volt miért menni. (Folyt, köv.)
