Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-05-07 / 19. szám
19- szám. 1910. május 7, „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 15. oldal. u r & I REGENY. Elbeszélés a gályarabság idejéből. Irta: P. Tóth János. II. RÉSZ. XII. A német generális megmagyaráztatta magának a feleletet s azzal nagy dühösséggel fenyegette s káromlá az egyház körül levőket. Ézután intett a polgárnak és papoknak, hogy vonuljanak el. Ezek sem mondatták kétszer, hanem ugyancsak törekedtek onnan elkotródni. Ekkor csapatokra osztá hosszú harcsorát a vezér; az ágyuk elővonattak s néhány perc múlva dörögtek az ágyuk, ropogtak a fegyverek. Az Isten háza körül és házában ölte ember az embert, keresztyén a keresztyént. Délére a túlerő kiszorította a csekélyebbet. Sok jó polgár esett el, még nagyobb vala a sebesültek száma. Az egész várost nők és gyernekek jaja, sikoltása tölték be. A jezsuiták uraivá lettek a templomnak. Andor elszörnyüködött a látottak felett és sietett tovább e siralom-völgyéből. Útja Sárospatakra vezeté, hol ifjúsága legszebb, legkedvesebb éveit élte le. Szép, őszi nap volt; a begyen szüreteltek; a városban nagy csendesség honolt. Andor, mint hálás gyermek, a rég látott édes anyához, a főiskolához sietett, mely őt másfél évtizeden át dajkálta, nevelte. Nagy megütközésére az iskola csengettyűit félreverni hallván, azt hivé: tüzet jeleznek; de midőn e felől vizsgálódnék maga körül, látá, hogy tisztes lelkészek és.komoly professorok, tanítványok, tógás diákok és apró gyermekek rémült arccal futnak az iskola felé. Amint a felett álmélkodnék: egyszerre valami dübörgés iité meg füleit, mely egyre közelebb és közelebb hangzott. A dübörgés utcájából nem sokára kibukkant Sám- bár Mátyás es Kiss Imre jezsuiták alakja, kik diadalmas arccal közeledtek az iskola felé. Nyomukban 12—12 ló által vontatott régi és nehéz csatakigyók, nehéz ostromágyuk, melyeken a Rákóczy - ak sascimere díszelgett. Ezeket Báthory Zsófia, II. Rákóczy György özvegye bocsátotta Sámbár rendelkezésére, a ki férje halála után katholikussá lett, fiát, I. Rákóczy Ferencet jezsuiták által katholikussá neveltette s a protestánsok üldöztetésében a legdühösebb jezsuitákkal vetélkedett. A két pater megállott, az ágyuk jobbra és balra felvonultak, torkaikat az iskola szögletfának s kapujának irányozván; a tüzérek meggyujták kanócaikat s az ágyuk mögött a himlő helyes, vad, marcona tekintetű Kobb generális, e legveszedélyesebb magyarfaló, egy egész vassipkás ezredet állított fel, melyet két-három- száz vértes lovas követett. A diákok ad arma! kiáltásra bunkós botokkal, füstéi yokkal fegyverkeztek föl, de professoraik visszatar- ták az egyenlőtlen csatától. Ekkor Buzinkay és Pósaházy professorok kijöttek a kollégiumból s bátran az ágyuk elé lépve igy szólt Pósaházy a jezsuitákhoz: — Az Isten, az igazság és minden emberi törvény nevében protestálok e szent hely megsértése s mindennemű erőszaktétel ellen. Várbeli templomunkat már elvettétek, ne bántsátok e szent falakat, melyeket református pénzből emeltek őseinek s elvételők valóságos rablás, melyet semminemű törvény sem igazolhat. — Csak az erősebb és hatalmasabb joga, — mond Sámbár. Ezelőtt néhány hónappal letorkoltatok és lekárogtatok. . . . Akkor megigérém, hogy oly okokkal fogok visszatérni, melyek előtt a tieitek elnémulnak. Imhol vannak argumentumaim, clarissime professor ! — folytatja az ágyukra mutatva, tessék reájok Tisztele- tes Tudósságodnak megfelelni. — Feledj te az Isten előtt ezen gyalázatos erőszaktételért, — mondá elkeseredve Pósaházy/ellen hallatlan jogtapodásért, melyet a múzsák templomán százados diplomák ereje ellen elkövetsz. — Úgy látom, nem tudsz okaimra megfelelni, — folytatja Sámbár gúnyosan. Tanácsolom, hogy diákjaiddal tétesd le azokat a kutya kergető szerszámokai s vonuljatok el békével, mert Kobb generális nem tréfál az eretnekekkel, s ez ifjak vére hullásáért ti lesztek a felelősök. — Te vagy a felelős, átkozott jezsuita mindazért, a mi történni fog, — az Isten itélőszéke előtt! A pi’ofessorok visszavonultak tanácskozni s kevés idő múlva egy nagyobb küldöttséggel járultak Kobb tábornok elé, hol Pósaházy német nyelven előadta a tanoda történetét és azon jogtalanságot, melyet ezen jezsuiták ellenök elkövetni akarnak. Kobb röviden válaszolt: „Én katona vagyok, nem filosofus. Nem hiszekegy magyarnak sem, kivált pedig a kálvinistáknak. Ez rebellis, felségsértő egytől-egyig. Takarodjatok ki abból az épületből, s ki, az egész városból. Mehettek Erdélybe; itt kitelt az esztendőtök ! — Szabad-e kérdenem a generális úrtól: kapott-e erre ő felségtől utasítást? — Mi ez ? ! . . . Még engemet mersz kérdőre vonni, te istentagadó ? ! Itt a kard s ezzel irom hátadra az utasítást, ha azonnal ki nem kotródtok utolsóig. Mondd meg diákjaidnak, hogy a botokat letegyék, mert hátukon töretem szélylyel; téged pedig, ha tiz perc alatt nem lesz üres a kollégium, a toronyra foglak felköttetni. Szomorúan tért tanítványaihoz a küldöttség. Buzinkay elmondá, hogy remény nincs a megmaradásra. Elmondá, hogy ők protestatiójukat Isten és emberek előtt megtették és most csak a nyers erőszaknak engednek. Az ifjúság nyalábolja össze holmiját, mert ki kell menniük, el kell bujdosniok; de reményli, hogy Isten még visszavezérli őket. Az ifjúság nem akart könnyen engedni: harcolni akart; csak bajjal lehetett őket e reménytelen merényletről lebeszélni. Végre összeszedtek s szekérre raktak minden becsesebbet. A diákság lefordított zászlókkrl s fekete posztóval befedett dobokkal kivonult; elől a kicsinyek, hátul a nagyok, siralmas éneket fuva, lehorgasztott fővel, köny- nyezve, zokogva. Pósaházy az iskola-épülettől oly meghatóan búcsúzott el, hogy a város népe hangosan zokogott, jajveszé- kelt a borzasztó tett felett. (Folyt, köv.)
