Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-04-30 / 18. szám
1&. szám. 1910. április 3Ó, „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ IS. oldal. Elbeszélés a gályarabság idejéből. Irta: P. Tóth János. II. RÉSZ. XI. — Mindezekről semmit sem tudok. Én csak a végrehajtással vagyok megbízva. Andor oda volt. Lelke elborult. Leverte a gondolat, bogy ily dísztelenül, ily ifjan s mindenkitől elhagyottan kell meghalnia. Elgondolta: mi fog történni azokkal, a kiktől szó van azon iratokban, melyeket ő megsemmisíteni akart. Eszébe jutott nevelő apja, anyja, Érzsikéje; szive majd megszakadt, hogy még el sem bucsuzhatik tőlök. Rágondolt a szerény, kis eklézsiára, ahová nevelő atyja pappá akarta választatni; eszébe jutott úrnője tanácsa, ki baj esetén szintén hazaküldte a kis eklézsiába. De ő úrnőjén akart segíteni és most tehetetlen ember lett; pályája véget ért. . . . Midőn pedig megtudta, hogy rablók, haramiák módjára kötél általi halálra ítélték: legjobban elkeseredett lelke. Kérte a tisztet, hogy ez aljas halálnemet változtassa golyóra; de a tiszt nem merte azt tenni parancsnoka ellenére. így érték el az erdőt, a mikor a tiszt Andorhoz lovagolt és kérdezte: Készen van-e. Tiszteletes ur ? — Készen, — felelt Andor nyugodtan. Akkor egy katona leugrott lováról s hosszú kötelet vonva elő, egy magas tölgyfára kúszott föl s annak egy kiálló ágán a kötél egyik végét megerősítette, a másik lecsüngött. Azután leszállván, Andorhoz közeledett, hogy a kötél lecsüngő végén levő hurkot nyakába vesse Ekkor ügetés zaja hallatszott az erdő felől s pár perc múlva egy sötét lovas tűnt fel, kezében fehér kendőt lobogtatva. Andor távolról fölismeré: Páter Forstall volt az. — Megálíjatok, megálljatok ! — kiáltá ez, kegyelmet hozok. A tiszt intett s a katona visszavonult. Ezalatt Forstall oda ért s a tisztnek egv levelet nyújtott át. A tiszt a levelet átfutá s öltönye zsebébe rejté. — Minden rendben van, — mondá könnyebbült szívvel Ön uram szabad, mehet a merre tetszik, s azzal elvágtatott. Andor egyedül maradt Forstallal. — A kölcsön le van fizetve, — mond Forstall Andorhoz közeledve. Tested meg van mentve, lelkedet is meg akarom menteni. És bármiként tiltakozol is ez ellen, meglásd, eljön az idő, a mikor enyém lesz a győzelem. Most pedig újból figyelmeztetlek: válaszúton vagy; légy komoly ember és hallgass rám: válaszd azt az utat, a melyet én mutatok neked, a melyen boldogság, üdvösség, rang és dicsőség lesz osztály-részed és kerüld azt, a melyen rád szégyen, megvettetés, fogság, nyomorúság és halál várakozik. — Már régebben nyilatkoztam előtted e tekintet- ‘ ben, — válaszolá Andor. Azóta nem változott elvem. Jezsuita karjaidba soha nem megyek. Utunk elágozik. En jobbra megyek, te balra. Isten veled ! — Még egy szóra, — mond Forstall. Figyelmeztetlek, hogy adósságom le van róva. Ovakoujál jövőre utunkban járni, mert robogó hintónk elgázol s nem lesz a ki még egyszer kegyelmet eszközöljön számodra. * A két férfiú két különböző irányban távozott. Forstall Bécsbe ment, a hol Lobkoviczot, a mindenható minisztert felkeresvén, tanácsot ültek a magyar foglyok felett. Határozatuk az lön, hogy Zrínyi, Frangepán és Nádasdy lefeztetését a titkos tanácsnak előterjesztik és törik-szakad, keresztül viszik. Zrínyi azért haragudott, mivel 1000 arany követelését nem tudta tőle megkapni. Bosszújában tehát ellenségei kezébe adta, s barátainak is bukniok kellett vele. Andor haza felé indult nevelő szüleihez, csendes révpartra. Kedveseinek viszontláthatása uj életre serkentő. Midőn több napi bolyongás után Kassára ért, itt tanúja volt a szép, nagy református templom elfoglalásának. A gyönyörű Erzsébet-egyházat nagy tömeg vette körül; mindenki kezében fegyver csillogott. Az egész egyház, sőt tornya és fedélzete is fegyveres polgárokkal vaía megszállva, akik egymást kitartásra, védelemre buzditák. Egyszer csak rendszeres dob- és trombitaszó közeledett s az egyik mellékutcából fénylő fegyveres gyalogság fejlődött ki, vezérelve egy magas, szikár tábornoktól, a ki lovát büszkén ugratta a templom felé. Mellette egy potrohos és tekintélyes pöffeszkedő polgár s néhány sötét kámzsáju barát állott. A katonaság hosszú sorban vonult föl az egyház előtt. A hosszú gyalogsor két szárnyát vas sisaku lovascsapatok s két-két ágyú foglalták el. A tábornok, a magyarfaló Spankau, Felső-Magyar- ország parancsnoka, a barátokkal és a potrohos polgárral előre léptek, szemben a templom főbejáratával. Ekkor a veresképü polgár éles, rikácsoló hangon megszólalt: — Ti istentelen eretnekek! Jól tudhatjátok, hogy ez a szentegyház még akkor épült, midőn még ostoba tévelygéseitek e világot meg nem tébolyiták. Ehhez tehát semmi jussotok. A tábornok ur felszólít, hogy a templomból azonnal kitakarodjatok' és az anyaszent- egyház fiainak azonnal átadjátok, különben ő kegyel- messége, mint ő felségének, császárunk és királyunknak személyese, készen áll azt hadaival erőszakkal is az igazi tulajdonosok birtokába j uttatni. Másképen ne merjetek tenni! E felhívásra a lelkész felelt a toronyból: — Ez egyházat őseink építették magunknak és utódaiknak, igaz, még a reformatio kora előtt. A mi atyáink és őseink pénze és verítéke ára ez. Igaz, hogy ekkor még sehol sem voltak reformált hívek: de később bevette a reformált vallást csaknem az egész Kassa városa s őseink öröké kezeinknél maradt. Nem egy fejedelmi oklevél erősített már meg annak birtokában. — Azért, ha lelketek van az Ur háza ellen fegyverrel indulni, ám tegyétek. Mi utolsó csepp vérig védelmezzük azt. Ti veletek a hatalom, mi velünk van az Ur! (Folyt, köv.)
