Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-04-30 / 18. szám
18- szám. 1910. április 30. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 3. oldal Az igazság. — Elbeszélés. — Irta : Béri Gyuláné. I. Nemes Pált úgy hivták mindenütt, hogy: az igazságos. A külseje is kifejezte az egyéniségét. Szálas, egyenes ember volt, széles vállakkal, erős bikanyakkal, mely már magában is kifejezte a hajlithatatlan embert. Arca szabályos volt, de nagyon kemény kifejezésii, amelyet nem szelídítettek sötétkék szemei sem, melyekből valami kedves nyájasság sugárzott volna elő, ha siirii bozontos szemöldökét nem huzza össze állandóan, mi által szinte félelmessé vált. Igen kemény embernek ismerte mindenki, de azért nagyon igazságosnak; s erre ő maga is sokat adott. Szép gazdaságát, mely meglehetős jólétet biztosított neki és családjának, nagy rendben tartotta. Úgy ment ott minden, minden, mint a karikacsapás, szigor, szinte katonás rend uralkodott mindenütt mindenütt. A cselédekkel szemben sohasem volt a gazda igazságtalan, de semmiféle mulasztást nem nézett el soha. A milyen volt a külső gazdaságban, olyan volt családi körében is. Három gyermekét a legnagyobb szigorral nevelte, még a legkisebb, a szelíd Magda iránt sem volt soha enyhébb és minden kis hibáért megbüntette őket. így aztán úgy nevezték őt: „Nemes Pál az igazságos“, ahogy azt faluhelyen szokás, ahol több oly kisebb birtokos is lakott, mint Felsőbüki Nemes Pál uram. Erre az elnevezésre ő, mert hiába, a hiúság még ezt a kemény embert is kikezdte, büszke volt s még inkább törekedett arra, hogy ezt az elnevezést meg is érdemelje, talán nem is mindig belső szükségből, de hogy önmagához következetes maradjon s hogy mások se találhassanak gáncsot a tetteiben. Idővel egész tekintély lett a faluban és a közeli vidéken, akihez apró perpatvarok, súrlódások kiegyenlítése végett fordultak s az ő Ítélkezésébe bele is nyugodtak rendesen. Osztatlan tiszteletnek örvendett Nemes Pál s ő maga is megnézte volna azt az embert, a ki nem ismeri el őt hajlithatatlan jellemnek és feltétlenül igazságosnak. Mégis volt valaki, aki néha fel merte emelni gyenge szavát ennek a nagy jellemű embernek az intézkedései ellen; ez pedig éppen ott volt a tulajdon portáján. Erzsébet asszony, a felesége, szólalt csak néha fel, de ez gyenge szívbajos asszony volt, akit a férje sohasem vett komolyan, sőt bizonyos erkölcsi magaslatról nézett le reá, aki nem tudja megérteni az ő tetteit, mert minduntalan olyanokért járt közben nála, akik azt meg nem érdemelték. Például egyszer az egyik bérest lopáson kapta rajta Nemes Pál, azonnal újévet csinált és elbocsátotta a hűtlen szolgát. — Nézd csak — édes uram — könyörgött Erzsi asszony, hat gyermeke van a szerencsétlennek, mi lesz velük, ha elkergeted, évközben nem kap szolgálatot, miből tartja fel a sok gyereket. — Minek lopott, nálam maradhatott volna mindig — pattant fel Nemes Pál, — ha becsületesen viseli magát; a törvény is azt mondja, hogy lopásért azonnal el lehet bocsátani a cselédet, csak nem gondolod, hogy én igazságtalanságot cselekszem. — Tudom, tudom, — válaszolt az asszony, nem érdemlik meg a haszontalanok, én csak a sok gyerekre gondoltam, ha mégis meg lehetett volna tartani újévig. — Nem lehet, — szólt röviden Nemes Pál és méltóságteljes léptekkel tovább sétált a tornáczon, azzal a nyugodt, büszke öntudattal, hogy ő mindig és mindenkor helyesen cselekszik. A béres csakugyan elment, de Erzsi asszony még sem nyugodott meg egészen a férje igazságos Ítéletében. Mert titokban nem egy fazék tej és puha kenyér vándorolt el a béres gyerekeinek, akik nagy szegénységben voltak, de ezekről persze Nemes Pál nem tudott semmit mert ily bűnpártolást meg nem tűrt volna az ő igazságos jelleme. Különös ellentét volt e házaspár; még külsejükben is nyilvánult ez, ha együtt mentek, a büszke, egyenes tartásu Nemes Pál és mellette, mint megtört virág, a meghajlott vállu Erzsébet asszony. Nemes Pál tán még a templomban sem hajtotta meg a fejét, ahová különben szorgalmasan járt; talán azt hitte, vele még az Isten is kivételt tesz, oly nyugodtan lépett az Isten házába, mint a kinek lelkét semmisem terheli, mint aki biztos a maga dolgában, mintha csak azt mondta volna: — Uram Isten, reám nézz én vagyok a te legkii- lönb szolgád! Mi más volt Erzsébet asszony, csupa remegés, csupa alázat. Mennyi leimádkozni valója lehetett az Ur templomában, mily buzgón, mily buzgón, mily forrón imádkozott; szelíd arcára volt Írva: Atyám bocsáss meg a te bűnös lányodnak. És mégis ez a két ember szerette egymást. Nemes Pál jóakarata elnézéssel vette felesége gyengeségét, mig az asszony bámulta a férjét és vágyott olyanná lenni, mint ő, de gyenge szive mindig meggátolta ebben, amely mindenkit megszánt, mindenkiért kész volt megtenni mindent és soha sem nézte, hogy kinek van igaza. Három gyermekük volt Nemeséknek. A legöregebb Pista, egészen az apja képmása volt, külsőleg is, lelkileg is. A másik kettő Laci és Magdi, az ő szőkefürtös fejükkel, inkább az anyjukhoz hasonlítottak. Pista volt a legtehetségesebb a testvérei között; bár Laci szorgalmasabb volt a tanulásban mégsem birt oly eredményt felmutatni, mint a bátyja, aki aztán természetesen sok dicséretet kapott atyjuktól s mellékesen nekijutottak mind a félre rakott aranyak, mig Laci minden szorgalma dacára csak szidást kapott, mert rossz bizonyítványokat hozott haza. Szegény nehézfejü fiú, pedig ez a rosszabb bizonyítvány is hány álmatlan éjszakájába került; mig a többi diáktársak jóízűen aludtak, ő ott ült a szobában a zsebpénzen vett gyertya mellett, (Pista ezt cukorra költötte) és tanult, de a tudomány sehogy sem akart beszállni a fejébe, pedig az édesapja az utolsó időkben azzal fenyegette, hogy mesterségre adja, ha nem fog tanulni. Hallod, fiú, — mondta neki, — Felsőbüki Nemes Pál fiából csizmadia legyen? Megfordulnának sírjukban a Felsőbüki Nemes ősök és buzogányaikkal törnének az elfajult ivadékra. (Folyt, köv.)
