Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-04-16 / 16. szám
lő. szám. 1910. április 16. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 15. oldal. Elbeszélés a gályarabság idejéből. Irta: P. Tóth János. II. RÉSZ. IX. Eb szavát szólád, bágyu Markó. Mert úgyis kihez van intézve a mise, avagy az imádság ?... Nem Isten- hez-e? . . . Ugyde a mindentudó Isten nem megérti-e könyörgésedet diákul? Erre felelj szerencsétlen s arany helyett sárt és szemetet aknázó bányász! — No hiszen csak most fogád meg magadat sár- gyuró Mátyás. Mert hát az a mindenható Isten, a kiről állitod, hogy diákul tud, nem tud-e törökül, tótul és magyarul is? Hé, erre felelj! Nosza fiuk, fogjátok e nagy ökör szarvát s kössétek a „Summás választétel“ jászlához, nehogy az igazság elöl elszaladjon. — Ne örvendj nagyon hamar, ostoba eretnek ! Pál apostolból citáltál, azért önnön száddal verlek meg. Mert nem azt mondja-e szent Pál apostol: hogy a gyülekezetben ne tiltassék meg az idegen nyelven való szólás; tudniillik midőn Istennek szólunk titkos dolgokat a Szentlélek által? . . . Hazudtál tehát ökörfejü Matkó, midőn ügyetlen állításodat a szent apostol szavára építed, mert ime, annak rendelete és parancsa nyilván ellened beszél. — Félek, hogy bűnös voltod dacára csakugyan mennyországba jutsz, nagyfülü Mátyás, ha igaz, hogy az együkiieké a mennyeknek országa; mivel nem csak egyiigyü, sőt épen ostoba vagy. Mert miféle nyelven beszéltek az apostolok? Nem zsidó és görög nyelven-e? . . . Mit értenek tehát az idegen nyelv alatt? . . . Épen azt, mely között a hitnek terjesztetnie kell. A te Írásbeli helyednek az értelme tehát épen azt jelenti, hogy tót eklézsiában tótul, magyarban magyarul beszélj, hogy a hívek megértsék. Vagy nem az van-e parancsolva: „Nem szabad megértetés nélkül beszélni“, és újra: „Oly nyelven kell szólani, melyen a gyülekezet épüljön, melyre Ament mondhasson.“ Nosza, hozz nagyjából a tökmagnak, mert különben bizony sárban maradsz! — Éljen! éljen! — kiáltják nevetve a körülállók. Sámbár köhögni kezdett, a mi nála az okokban való megfogyatkozást jelentette. — Élfeledted, jámbor Istentagadó, — folytatja, helyzetét mégis megtartani igyekezve, —hogy mindaz, a mit mondái, a gyülekezethez való szólást illeti: Ugyde a mise Istenhez szól. Nosza ökör, ezt a kötelet vesd ki a nyakadból! — Már mondám, de füledet nem tartod tisztán, s e miatt nagyot hallasz, hogy Isten, a mindenható, magyarul is tud; de különben a mise szavai nem is csak Istenhez szólnak. Mert Istennek mondod-e szavakat: „Oremus!“ „Dominus vobiscum“, „Ite missa est!“, avagy a gyülekezetnek ? Ha erre tudsz felelni, akkor én is valakinek tartalak, füles Mátyás, különben csak valakinek! Nosza Sámbár, fogad be mind a hatot, mert különben én foglak be téged ! S a köpczös öreg lábujj hegyre állott győzelme érzetében, mintha a magas jezsuita feje fölött akarna elnézni. — Rajta Sámbár, rajta !— kiálták több oldalról gúnyosan. — Megfogtak Sámbár, — mond Pósaházy. A boldog emlékű Rákóczy fejedelem bibliáját könnyű volt elégetned, mert a papiros, ha tűzre teszed, meggyül; nozsa, most égesd el az igazságot! Sámbár csakugyan komoly zavarba jött. Tetette magát, mintha erős köhögés jött volna rá; de mindhiába erőlködött, még köhögni sem tudott. — A vitát elhalasztóm. Régóta várakozom ittreád s egy kissé meghűltem; el vagyok rekedve. — Ugy-e ? — mond gúnyos hahotával Matkó. — Igen bizony, az igazság forrott a torkodra. Rabszolgám vagy Sámbár, de lemondok rólad; nekem ilyen hasznavehetetlen, tunya ökörre nincs szükségem: de büntetésül meg kell hogy halljad egy versemet, melyet számodra készítettem; épen itt van nálam. — Halljuk! halljuk ! — kiáltja a diákság, a menekülni akaró Sámbárt közrefogva, hogy el ne futhasson. — Eresszetek ! Violentia ! — kiáltja kegyes férfiú. — Semmi sem történik veled ! vigasztalá Pósaházy professor jókedvvel; elég impertinentiádat tűrtük el, most egy verstől te sem halsz meg. Mondja kegyelmed, Matkó uram ! Vásárhelyi uram egyet köszörült a torkán s harsány hangon szavalta: „Sámbár oda van már; mondjad ecco: ámbár, Ámbár? nem szánod-e? Nem; hadd piruljon bár, Bár? Hát mit érdemel ? Korpás csalán is kár. Kár? Kár, mert előtte a jó gyöngy is mind sár. Pater ő, tudod-e? Bizony mondom ater, Ater ? Hogy fekete ? Eccho mondom bár tér ? Tér ? Nem is csak kétszer, hanem sok ezerszer, Mert disznó módjára mindent összekever. Jezsuita talán? De bizony suita, Suita? Az, mert ott mocsok a jó vita, Ita ? Azt nevének vége bizonyítja, Tajtékját mostan is fertőjében túrta. Állj félre nagyszarvu, hogyha egészség kell; Ha Matkótól patkót homlokodra véssz fel, Hidd meg nagy szégyennel fenékkel fordulsz fel; Jaj veszett suita, aztán hogyan kelsz fel ?“ — Éljen, éljen ! Praestanter ! kiálták a diákok, a Pósaházy intésére utat engedtek Sámbárnak, a ki tajtékzó ajkakkal balgatta végig az őt gyalázó gúny verset. E vitának, Sámbár legyőzetésének s megszégyenit- tetésének nagy hire vala akkor és egész szerzetes rendjére homályt vetett. Saját patronusai is hülni kezdtek tőle s kevesebbre becsülték, mint azelőtt. Mert Sámbár győzhetetlennek tartotta magát. De Matkóval szemben cserben hagyta tudománya s mint vesztett fél pirulva s lesiitöt fővel távozott az-általa keresett, de meg nem talált dicsőség helyéről. — Emlékezzél Matkó e napra ! — mondja végre fenyegetőzve; emlékezzetek ti is zabolátlan fickók; majd tesz még Sámbár oly kérdést, melyre nem köny- nyen fogtok megfelelni. Valami kis első éves diák a kegyes pap fenyegetésére elkiáltotta magát: Kár! (Folyt, köv.)
