Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)
1910-04-16 / 16. szám
ÍG. szám. 1909. április 16. ,Amerikai Magyar Keformátusok Lapja“ A halotthamvasztásról. Irta: Dr. Masznyik Endre. (IV. folytatás) Mi lehetett hát az oka, hogy a zsidók csakis temetkeztek ? Nézetem szerint e kérdésre a leghelyesebb feleletet I. Móz. II., VII. és XIX. adják meg. A zsidó vallási felfogás szerint az Isten az embert a föld porából teremtette s sorsa gyanánt is azt szabta meg, hogy visszatérjen a földbe, amelyből vétetett. S mert a pogány népek nemcsak a holtakat égették meg, hanem élőket is áldoztak bálvány isteneiknek, azért a pogányságból kivetkőzött egvistenimádó zsidóság még inkább ragaszkodott a temetkezés ősi szokásához. Sőt Kánaánban mindazon helyeket, hol egykor, akár a pogányok, akár saját pogányságra hajló elődeik emberáldozatot hoztak, átokkal sújtották. Magában Jeruzsálemben is volt ilyen, a Gé Hinnon, a Hinnon fia völgye, vagyis a gyehenna, ahol egykor a pogány moábok Moloch bálványuknak gyermekeket áldoztak. A zsidók hát ezt a völgyet is minden időben tisztátalan helynek tekintették. Oda hordták a város minden szemetjét, oda hányták a dögöket és a kivégzett gonosztevők holttesteit is s mindezt örökös tűz emészté meg. Hogyne lett volna hát az ő szemükben utálatos a halottégetés és rettentő a gyehenna tüze! De a zsidók még más okok miatt is ragaszkodtak a temetéshez. A számkivetés után a zsidók vallási reményei — melj' okból? nem tartozik ide — durva érzéki alakot öltöttek. Sokat szenvedtek testileg, lelkileg. S mind e szenvedések kárpótlását ők a jobb jövőtől, a messiási kortól várták. Boldog lesz, aki megéri. De hát trú lesz az elhunytakkal? Ok örökre a sírban maradnának? Nem. Ok is előjönnek sírjaikból. „Sokan azok közül — olvassuk Dániel XII, 2. — kik alusznak a föld porában, felserkennek; némelyek az örök életre, mások pedig a gyalázatra s örök utálatra“. S még érdekesebb, amit Ezekiel XXXVII, i-10-ig olvasunk- A prófétát az Isten egy csontokkal teli völgybe viszi s ott azt kérdi tőle: Ember fia, megelevenednek-e a csontok? O pedig feleié: Uram Isten, te tudod. Aztán az Ur parancsára beszélni kezd a csantokrób Ti száraz tetemek -halljátok meg az Isten szózatát! íme ezt mondja az Ur nektek: Én bocsátók szellemet belétek, hogy megelevenedtek. Ellátlak inakkal, növesztek húst rátok, bevonlak bőrrel és meggyőződtök, hogy én vagyok az Isten. S ime a jóslás közben zugás és rengés támad s a tetemek, tetem-tetemhez közelednek — inasan, húsosán, bőrösen, de lélek nélkül. Akkor újra szól a próféta s most már a szellemhez : Mind a négy szél felől jöjj el Szellem és lehelj életet a megölöttekbe. És a Szellem eljön: A tetemek megelevenednek és felállnak lábaikra — igen, igen nagy seregül. Magasztos értelme van e képes beszédnek. Nagy próféta biztatja abban az elcsüggedt népet, hogy az Isten Izrael egész népét az ősi honban újra egyesíti és egy király alatt egy nemzetté teszi. És nem lesznek olyanok, mint a szétszórt csontok, kiszáradt tetemek. De a nép nem érté meg a prófétai lélek szárnyalását — jóslatán felépítette a durva érzéki feltámadás hitét. S e hit a köztudatban igen, igen mély gyökereket vert. A zsidók hitték, hogy a lélek a halál után is a testhez, a húshoz, csontokhoz és vérhez vagyon kötve s éppen azért leg- gyölöltebb ellenségeiknek kívánták csak, hogy gyászolatlan és temetetlenül maradjanak, hogy „trágyává legyenek a mező színén hogy hullájok az égi madarak és mezei vadak eledele légyen (Jer. XVI, 4.),' hogy tűz eméssze őket és mésszé égjenek. (Ézs. XXXIII, 12.) És mégis akadtak a jelenkori zsidó rabbik között, akik a modern halotthamvasztásról Írván, vitatják, hogy a halottégetés a zsidóknál is szokásos volt. Igen szokásban volt, de ő. oldal nem volt az már zsidó, a községből kirekesztett gonosztevő, volt az, kit ők a gyehenna tüzébe vetettekEgy dolog azonban bizonyos s ez az, hogy a bebalzsamozást a zsidók is alkalmazták. De erre is csak egyetlen egy esetet tudunk. I. Móz. II, 26 szerint József Egyptomban atyját Jákobot bebalzsamoztatta. De ezt is inkább csak az idegen szokáshoz alkalmazkodva eselekedte meg. Bizonyság erre nézve az a körülmény is, hogy Jákob még életében megeskette fiát, hogy őt halála után Kánaánba haza viszi s övéi sírjába temeti. És úgy is lelt. De lépjünk be immár a keresztyén világba. A keresztyénség nem a halál, hanem az élet vallása, sőt épen az élet diadala bűn és halál felett, azért a keresztyéneket eredetileg csak az élet s nem a halál s legkevésbbé a holtak eltakarításának módja érdekelte. Hát bizony maga Jézus Krisztus a holtakkal nem sokat törődött. Egyszer egyik tanitván3ra ezzel a kérdéssel fordult hozzá: Uram engedd meg, hogy elmenjek és eltemessem az atyámat. Jézus erre azt felelte néki: Kövess engem. Hadd takarítsák el a halottak az ő halottaikat. (Máté VIII, 21, 22). Igen, hadd takarítsák el! Nekik s nem nektek, nem Isten országa munkásainak való foglalkozás az. De ki mugukkal a halottakkal, — nem sokat törődött azok eltakarítása módjával sem- Hogyan is törődött volna! O, az élet fejedelme, ki maga a feltámadás s kiről Írva vagyon, hogy aki benne hisz, az, ha meghal is, él. Sőt ellenkezőleg, az Üdvözitő, az Isten Fia, a mienkhez egyet t. i. a bűnt kivéve hasonlatos testben ép azért jelent meg, hogy a testtel vele született bűn hatalmából kiszabadítson, hogy a rab lelkeket ki s magához váltsa és egy tisztább és magasabb, tökéljms szellemországban örök életre vezérelje. Igen — szerinte, a mi földi bennünk, az lent marad, mert annak ott fent a mennyekben nincs létjoga. Mikor egyszer (Máté XXII, 23) a feltámadástagadó furfangos szadduczeusok igy szóllottak hozzá: Mester! volt nálunk hét testvér; az első megházasodott és gyermektelenül elhalt, akkor özvegyét a törvény szerint elvette először a második, azután a harmadik, majd a negyedik, ötödik, hatodik s végre a hetedik testvér. Végre meghalt az asszon}’ is. Hát feltámadáskor melyiké lesz az az asszony? Jézus igy felelt: Tévelyegtek, sem az írást, sem az Istennek hatalmát nem ismeritek. Hisz a feltámadásban sem nem házasodnak, férhez nem mennek, hanem olyanok, mint az Isten angyalai a mennyben. A halottak feltámadása felől pedig nem olvastátok, amit maga Isten mondott: Én vagyok Ábrahám, Izsák és Jákób Istene. Az Isten nem holtak, hanem élők Istene! Igen, — az üdvözitő hirdette a feltámadást, de nem a testek feltámadását, hanem a lelkek örök életét. Ezért mondá, hogy ne azoktól féljünk, kik a testet, hanem azoktól, kik a lelket is megölik. (Máté X, 21.) S kik szellemét megértették, azokat a holttest sorsa szintén vajmi kevéssé érdekelte volt. Mi lesz a hússal, csontokkal és vérrel? Az apostolok erre bizony nem nagy súlyt fektettek. Ellenkezőleg egyértelemmel hirdették az ember érzéki, vagyis u. n. sarkikus részének gyarlóságát, múlandóságát s szükségszerű enyészetét. ,,A lélek az ami éltet, — a test nem használ semmit“ — mondja János apostol, (Ján. VI, 63). Honnét van tehát, hogy manap mégis a keresztyén vallás nevében folytatnak legádázabb harcot a halotthamvasztás ellen? E jelenségnek igen egyszerű és érthető okai vannak. A keresztyénség a zsidóság körében terjedvén el legelőször, a zsidó népvallásból lassanként igen sok képzetet szívott fel. Mondhatjuk, hogy a keresztyénség Jézus kora után eleintén igen nagyon elzsidósodott, majd később, a pogányság körében terjedve, igen nagyon el is pogányosodott. (Folyt, köv-)
