Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1910 (11. évfolyam, 1-43. szám)

1910-03-19 / 12. szám

12. szám. 1910 március 19.

Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“

3. oldal.

A kisértetek.

Irta: Kovács Endre.

Egyik Istenben boldogult főnökömtől hallottam káplán koromban e történetet- S miután a szereplők ma már nem élnek, bátran elmondhatom- Nem teszek hozzá s nem is veszek el belőle semmit. Elmondom úgy, a mint hallottam.

i i *

Éjféli íz óra felé járt az idő, vasárnap este. A falusi triumvirátus, mely állott a református tiszteletesből, a postamester és az erdészből, együtt ült a postahivatalban. Pipaszó és egy-egy kvaterka mellett vadászgattak a pagát ultimóra. Éjfél felé azonban ezt is megunván már, valahogyan a kísértetekről esett szó.

Mind a három tanult, felvilágosodott ember volt, de a postamester és erdész katholikus lévén, mind a kettő tudott egy-egy kisértet históriát, bár azt készségesen elismerték, hogy egyikök sem találkozott még össze ilyen földöntúli rémmel.

— De messziről már láttam kisértetet, — jegyzé meg az erdész.

A tiszteletes, Felvégi Imre, egy bodor füstöt eresztve ki szájából, erre hangosan felkaczagottFülei János, az erdész, sértve érezvén magát, olyan veres lett, mint a paprika.

— Kikérem magamnak, hogy ha én azt mondom valamire, azt hinni kell még a kálvinista papnak is !

.' — Hát csakugj7an látott kisértetet ?

— Nem is egyet, hanem ketőtt egyszerre. A báró ur kastélyának a jobb szárnyán levő emeleti két szélső ablakában láttam. Ott jelentek meg. Az ablak hol megvilágosodott, hol elsötétedett. A kísérteties árnyékok néha két alakot mutattak, néha pedig úgy látszott, mintha a kettő egygyé lett volna4 És?-..— És aztán én f^ílármáztam a kastély összes cselédségét s mindenik ellátta magát valami fegyverrel, de mire oda rohantunk, a hol a világosságot láttuk az ablakon át ■ • • •-—-A kisértet köddé vált, ugy-e? kaczagott a tréfás kedélyű tiszteletes.

— Igazán kiváncsivá tesz, hogy mivel élnek a kisértetek.

— Sütemény darabokat és finom sajtot találtunk - - - — Hát nem épen rósz gusztusuk van!

— Tűrnöm kell tréfáját, tiszteletes uram, mert ön éjjel talán még nem is járt a kastélyban. De én hiszem, hogy majd meg fogja tudni és látni ön is, hogy a kastélyban csakugyan járnak kisértetekA tiszteletes ujraj megtömte hosszú szárú debreceni pipáját s csak "úgy félvállról veié oda:

— A kastély a báró ur tulajdona, miért nem űzi ki ősi portájáról a kellemetlen lakókat !?-■•- Mondja fel nekik elsején a lakájt s punktum ! ■ ■ ■ •

— Meggondolatlan beszéd ! A báró ur vagyona felét is odaadná, ha békét hagynának neki a kastélyban, mert már igazán retteg tőlök maga is • • • •

— Mese beszéd ! Kár olyas valamitől félni, ami nem létezik.

Erre már meg nem állhatta Kurucz Péter, a postamester se,

hogy közbe rie szólljori:

— Bizonj. pedig van kisértet, tiszteles uram, van, van, van; én is láttam, és pedig nem is egyszer !

— Nincs, nincs, nincs és még százszor is nincs ! — vágott vissza a lelkészAz erdész kiüritve a sz. János áldását hazafelé készülődik, miközben mondja:

— Ily hihetlen beszédeket nem tudok tovább hallgatni. A postamester látta, a jegyző látta, én is láttam, mindenki látta, csak a tiszteletes ur tagadja.

— Látták ! látták ! Mit látták? Milyen volt? Szarvai voltak?

Hány feje volt? Seprőn lovagolt?••• • Bágyuság, babonaság, mese - - - — Hát, ha olyan vitéz és bátor ember, tiszteletes uram, szíveskedjék elsétálni a kastély ama szobájába akármelyik éjfélkor s meglátjuk, hogy szembe mer-e nézni a kíséretekkel. Ott legyen majd ilyen bátor legény!

— Nem bánom, én állom, legyünk ott, — mondá a tiszteletes- Ne halaszszuk, menjünk el még ma este mind a hárman, vigyünk magunkkal pipát és kártyát s várjuk be azt a titokzatos semmit— Hm! Hárman! Persze, persze, a mi finom duplacsövű fegyvereink mellett akar a tiszteletes ur hősieskedni!?- - - — Úgy hát elmegyek egyedül !

A lelkész e szavaira már nem tudtak mit felelni.

Az erdész lopva végig nézvén a lelkész déli szép alakján, (megsúgom, hogy veres sipkás volt a forradalomban) sajnálkozó hangon igy szólít hozzá:

— Kár Önért, Tiszteletes Uram, hogy kisértetek által pusztuljon el. Felesége, gyermekei vannak, mégnem is öregember, aztán szépen prédikál, barátságos ember, a bort is bírja, a tréfát is érti, s mindezeken felül nemcsak a hívei rajongnak érte, de az egész község népe szereti, tiszteli, becsüli; kár, nagyon kár érte. Biztosan hiszem, hogy az lesz az utolsó órája, melyben a kísértetekkel találkozni fog.

Feje bólintgatásával helyeselt a postamester is.

Aztán elkezdték a tisztelétest kérlelni, lebeszélni a veszedelmes vállalkozásról, hogy igy, hogy úgy, csak tréfa az egész és jó barátok között a borközi állapotban tett Ígéret nem kötelező.

De Felvégi Imre nem azért volt református pap, hogy ily dologban meghátráljon, hanem, kivervén pipájából a tüzet, e szavakkal fejezte be a dolgot:

— Kimondtam. Megyek. Hivatalomból kifolyó kötelességem is kiirtani á babonás hitet.

*

Gyönyörű nyári este volt. A postamester az erdész társaságában végez még egy s más postai teendőt. Égi7 félre eső kis asztalon ott van az ürmös is, de ma egyiknek sem izük. Nyomott kedély hangulat vett erőt rajtok, roszat sejtenek, mivel ez éjjel fog menni a kisértet fogásra a tiszteletes.

Épen már jön is. Egyik kezében hosszú szárú pipája, a másikban pedig Kossuth iratai az emigrációból. Enynyiből állt összes felszerelése.

— Hát a puska, revolver, fokos, kés?

A lelkész mosolyogva feleli:

— Ha ember az ipsze, akkor nincs rá szükség egyikre sem, mert egy pap vért nem ont; ha pedig szellem, akkor úgy sem fog rajta a golyó - • • • No hát Istennek nevében, barátaim!

— Ne menjen, maradjon, tiszteletes ur, — mondá kérlelve s szinte fogvaczogva a két -jó barátDe a lelkész bizony ment, bátor, biztos léptekkel- A postamester utána kiáltja:

— Mi a kastély kapujában fogunk á(lni felfegyverkezve, ha baj lesz, kiáltson segítségértNagy nehezen fel is cihelődtek s elmentek a kastély kapujáig. Szorongó érzések közt húzódtak meg egymás mellett, a kapu egyik kőoszlopa megett. Szó alig hagyta el ajkukat, s az csak félénk susogás volt.

Azon szoba egyik ablakán, a hol a kisértetek megszoktak jelenni, jól kivehetők voltak a lelkész magas alakjának árnyvonalai. Látta a két fegyveres vitéz a kapuból, hogy egy asztalnál elhelyezkedett a lelkész s könyvét, pipáját, dohányát, gyufa- artóját kirakta az asztalra maga elé. De most a hold hirtelen egy felhő mögé bujt s nem láthattak semmit.

— Kár érte ! — súgja az erdész.

(Vége köv.) -