Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1909-12-11 / 50. szám

50. szám. 1909 dec. 11.

„Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“

,11. oldal.

$ Regény.

A szabaditó.

Irta: Gyalul Farkas.

(38. folytatás.)

— Az nem lehet, pattant föl a basa dühösen. O az oka, hogy Kolozsvárt be nem vehettük, én nem ostro- moltattam a várost, mert azt hittem, szép szerével megkapom, most pedig nincs már időm itt maradni.

Emineh a basa elé térdelt.

— Kedves jő uram, én annak az ismeretlen leánynak a boldogságáért kérlek, kegyelmezz meg értem annak az embernek. Az ő halálával úgy sem segítesz most már semmiféle tervednek.

— Nem ezért, az ellenszegülésért példás büntetést kell kapnia.

Baló előlépett.

— Basa üram, — mondá. — Én igértettem meg Lintzeghgel, hogy ne adja fel Kolozsvárt, én eskettem meg, tehát csak engem érhet ezért a te büntetésed. Itt vagyok hát én, ha neked egy fejre van szükséged, itt az enyém.

A basa kedvtelve nézegette Bal ót. Hirtelen eszébe jutott a Koránnak néhány mondása a vitézségről, az önfeláldozásról s a nagylelkűségről.

Ugyané pillanatban az ajtónálló jelentette:

— Kegyelmes basa, Ferhád tihája itt van a kolozsvári bíróval.

Az egri basa odaszólt Szeydinek: •

— Uram, ha te most megkegyelmezel ennek az embernek, sarcot is kaphatsz, jó barátot is szerzesz magadnak és nagylelkű is leszel.

— Lépjenek be mindketten, szólt egy ajtónállóhoz.

Pár pillanat múlva a basa előtt állott a tihája és Lintzegh.

— Legkegyelmesebb uram, — mondá a tihája. Csúf halált jöttem kérni a kutyának a fejére. Négyszer akartuk halálra vinni, de 5 csufolódva a halál angyalával, megtagadta követelésünket, sőt ellenállásra hajtogatta a falakon levőket,

— Igaz ez ? kérdezte a basa.

— Úgy van, — felelt Lintzegh komolyan. — Kötelességemet tettem.

— Jól van, felelt a basa. Én a vitézséget s hűséget tisztelem benned. Szabad vagy s most mondhatom neked, hogy városodnak is te vagy a szabaditója.

Lintzegh bámulva nézett a basára, a tihája alig akart hinni füleinek.

— Ferhád, szólt Szeydi basa a tihájához. Ezt a vitéz derék embert azonnal szabadítsd meg láncaitól.

És méltó fiát, azt a másikat itt, vele együtt azzal tiszteljük meg, hogy egy-egy diszkaftánt adunk nekik. Te pedig, Egernek derék basája, állitass ki Kolozsvár részére és Lintzegh személyére egy-egy bátorságosztólevelet. A koránra fogadom, hogy semmi bántódástok nem lesz, megmaradhattok szabadon, csak ellenünk ne támadjatok.

Lintzegh nyugalommal mondá:

— Mi nem támadunk senkit, de magunkat és jogainkat védjük.

— Helyes, mondá a basa. Most pedig majd egy kis kárpótlást fizettek, egy kis sarcot az itt időzésünk költségéül.

Néhány perc alatt egy-egy aranyos kaftánt kaptak Bal ó és Lintzegh. A hasa megvendégelte őket sa lakoma alatt kiállíttatta a „bátorságosztó leveleket,

Emineh szótlanul ült a sátor egyik szögletében, mikor már Lintzeghék távozni készültek, magához intette Balót:

— íme, mondá, add át ezt menyasszonyodnak, mint ajándékot, menyegzőtökre tőlem.

Egy szép, igazgyöngy nyaklánc volt az a mit Balónak oda adott.

Baló megindultan rebegte:

— Mivel tudjuk mi meghálálni a tejóságodat!

Emineh könnyes szemekkel intett:

— Gondoljatok néha rám is, szeretettel.

Baló hirtelen kezet csókolt az asszonynak.

— Anyámon kívül másnak még nem csókoltam kezet, ebből láthatod, hogy milyen a te képet a lelkemben.

Emineh gyöngéden mondá:

— Ti férfiak azt hiszitek, hogy egy asszony, ha szeret, nem tud lemondani, s hogy nincs benne, főként ha háremben van, jóság. Higyjétek meg, hogy a jó nő szive, legyen ő bárhol, mindig jó marad.

A basa számos kegyes nyilatkozat mellett bocsátotta útnak a két férfiút, nem feledkezve meg egy követről sem, kit melléjük adott, kísérőnek — meg a „kis sarc‘‘ átvételére.

— Megálljunk, mondá Lintzegh mielőtt elindultak. Hol az én követtársam ?

Brassai uramról majd megfeledkeztek. Hosszas keresés után találták meg. Ó is megfeledkezett mindenről, mert épen javában aludt. Nagy nehezen fölrázták.

— No, no, dörmögé. Mi baj ?

— Szabadok vagyunk, mehetünk vissza, — mondá Lintzegh nyájasan.

— Jó, jó, — dohogott a jámbor férfiú, az ember ki se alhatja magát, És ezzel nagy nyugalommal föl- tápászkodott, útnak indulván Lintzeghékkel.

(Vége köv.)