Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-10-23 / 43. szám
10. oldal, „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja” 43. szám. 190Ő okt. 23. A keresztyén egyház története. Irta: Farkas József. III. Nagy Károlytól VII. Gergely pápáig. (814—1085.) III. Az egyház további hanyatlása s a pápai szék sülyedése. XXV. Henrik ugyanis egyelőre meghajolt az uj törvény előtt; de midőn biztosabbnak érezte magát a trónon, felelevenítette a Simoniét, pénzért osztogatta ismét a főpapi székeket, a pápa által korábban épen a Simónia miatt kiátkozott tanácsosokat hivatalaikba visszaállította. Gergely ezek felől értesülvén, a királyt maga mentése végett Rómába idézteti. A király emiatt felboszankodik, zsinatot hiv össze (1076 január), melyen a pápát mint zsarnokot, mint Isten felkentje ellen törőt letéteti. Szállj ki az általad bitorolt apostoli székből! — izente a pápának. Ez azzal felelt, hogy Henriket az egyházból kiátkozta, alattvalóit a Henriknek tett eskü alól feloldotta. S miután a német -fejedelmek és kivált a szász nép különben is gyűlölték zsarnokságáért, fajtalan életéért a császárt: egyik gyűlésükön azt a határozatot hozták, hogy ha egy év alatt fel nem menteti magát a császár az átok alól, trónjavesztett legyen. Az előbb, amily zsarnok, most oly szolgaias, gyáva Henrik Olaszországba megy Kanossában — Mathild toskánai grófnő birtokában, hol ekkor a pápa időzött, — a kastély tomáczában mezítláb, szőr- csuhába öltözve három napig vezeklctt, inig végre a pápa elé bejuthatott s térden állva az átok alól való feloldoztatását kirimán- kodta (1077 január). Pár év múlva ismét kitört a viszály közöttük; a pápa újból átkot mondott s ellenkirályt választatott; viszont a császár más pápát nevezett ki s fegyverrel indult Róma ellen; ezt be is vette, de akkor Gergely hü normanjai innen kiszabadították, Salernóba vitték. hol 1085-ben meghalt. De ha meghalt is, nem halt meg a pápaság, nem haltak ki Gergely vezérgondolatai. S valóban bámulatos, hogy az azóta lefolyt 800 év alatt bármennyire különböző természetű s jellemű egyének viselték is a pápai süveget, de az uralkodási vágy megvolt mindegyiknél. IV. A keresztyénségnek keleti és nyugoti egyházzá való különszakadása. A keleten lakó keresztyén népek sok tekintetben különböztek a nyugaton megtelepedett népektől. Származásuk, gondolkodás- módjuk s szellemük sokban eltért egymástól, valamint az egyházi szertartásokat s közszokásokat illetőleg is nem egészen pendültek egy húron. Ezenkívül az idegenkedést növelte az is, hogy Konstantinápolyinak és Rómának a püspökei századokon át versengtek egymással az egyház felett gyakorlandó legfőbb hatalom felett. Ezen eltérések az idők folytával egyre erősbödtek, mig a IX. s végleg a XI. század középén nyílt szakadásra vezettek. Az első erősebb összetűzésre az adott alkalmat, hogy III. Mihály konstantinápolyi császár s ennek nagybátyja, a hatalmas Bardas meghasonlásba jöttek ígnácz pátriárkával, ezért azt letették s helyébe a tanult, de világi embert, a testőrség parancsnokát, Photiust ültették (8öS). A római püspök, I. Miklós tiltakozott ez ellen, hogy Photius világi ember létére a főpapi székbe ülhessen, miáltal énnek haragját magára vonta, aki most már egy heves s az egész nyugoti egyházat sértegető körlevéllel kelet püspökeit Konstantinápolyba ösz- szehivja, itt a pápát hivatalából kitéteti s az egyházból kirekeszti. A római egyház ellen emelt vádak a következők voltak: Róma szombatra böjtöt rendel; a negyven napi böjtöt megcsonkítja, megengedvén annak első hetében a tej, vaj és sajt élvezését, de meg csak hamvazó-szerdán, nem pedig előtte való hétfőn kezdi el a böjtöt, a papokat a nősüléstől eltiltja, a korfirmáció vagy bérmálás teljesítését csak a püspököknek engedi meg; az első két egyetemes zsinatnak a Szentháromságról megállapított tanának ezen tételét : „Hiszek szent lélekben, ki az Atyától származik“ meghamisította ezen szócska beszúrásával: ,, És a Fiútól. ‘ ‘ Azonban ugyancsak 867-ben Mihály császárt meggyilkolták, gyilkosa és utóda, Basilius, Photiust leteszi, Ignáczot a pátriárkái székbe visszaülteti s ez által a jó viszonyt Rómával helyreállítja, mely azután meg is maradt 1053-ig, amikor Cerulárius konstantinápolyi pátriárka egyik olasz püspökhöz intézett levelében újból epésen kikel a római egyház ellen, felhozza a fentebb említett vádakat, megtoldván azzal, hogy a római egyház újabb eretnekségbe esett, amidőn az úrvacsorában a kovászos kenyér helyett a kovász- talan, vagyis az ostya használatát hozta szokásba. -Lángra lobbant ismét a régi gyülölség tüze, melyet a konstantinápolyi császár siker nélköl igyekezett elfojtani, mert úgy a pápai követek, kik a császár sürgetésére a béke eszközlése czéljából Konstantinápolyban megjelentek, mint az itteni pátriárka hajthatatlanok maradtak; amazok távozásuk előtt a Sófia-templom főoltárára egy iratot tettek le, melyben Ceruláriust a pápa nevében kiátkoztuk, ez pedig egy görög zsinatot hivott össze s abból mondott átkot a pápára. Ezzel a szakadás kelet és nyűgöt egyházai között megtörtént s ez időtől fogva mindkét egyház kizárólag magát tekinti: „Egyedül üdvözítő“, illetőleg „Igaz hitü“ (orthodox) egyháznak. Később a görög császárok, erősen szorongottatván a törököktől s ezek ellenében a nyugoti keresztyénektől, óhajtván segítséget nyerni, többször tettek lépéseket a nyugoti egyházzal való egyesülés vagy unió lélrehozására s néha mutatkozott is remény, p. o. a lioni zsinaton (1274), ahol Paleologus Mihály császár követe, Bekkos pátriárka, meg is kötötte az egyezséget. Csakhogy kelet népe erről hallani sem akart, így az csak papíron maradt. V. Paleologus János császár I. Lajos magyar királyt is felkérte közbenjáróul s megesküdött Budán (1366), hogy ha a nyugoti keresztyénektől, a törökök ellen segítséget nyer, azonnal áttér a nyugoti egyházba; de siker nélkül maradt törekvése. Legtöbb remény mutatkozott a flórenczi zsinaton (1139), hol a keleti császár küldöttei és a zsinat között az unió megköttetett, kimondatván egyrészt, hogy a keletiek megtarthatják az isteni tiszteletnél nemzeti nyelvüket, a nyugatiakétól eltérő egyházi szertartásaikat, szokásaikat, az úrvacsorában a kovászos kenyeret, az úrvacsorának két szin alatti kiszolgáltatását, a papházasságot, hitvallásokból mellőzhetik a filioque (és a Fiútól) toldást, valamint a purgatóriumról szóló tant; másrészt, hogy a keletiek elismerik a római pápák legfőbb hatalmát. Ezen egyezségből is kitűnik, hogy a pápák egyedül saját hatalmukat tartották mindig szem előtt, ha azt elismerte valaki, a hitre és szertartásokra vonatkozó dolgokban eléggé engedékenyek voltak. Az egyesülést kölcsönös ölelkezések s öröméneklések között szentesítették. Csakhogy ismét gazda nélkül számoltak; a császár és pátriárka által kötött egyezséget az összes keleti keresztvénség visszautasította, a jeruzsálemi, alexandriai és anthiókiai pátriárkák pedig a jeruzsálemi zsinaton (1443) az unió minden hívére átkot kiáltottak. vA törökök 1453-ban Konstantinápolyt elfoglalták, a keleti császárságnak véget vetettek s ezzel az egyezkedési kísérletek is erről az oldalról véget értek. (Folyt. küv.)
