Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-30 / 5. szám
5. szám. 1909 január 30. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 3. oldal. Nemes Szűcs Gábor. \ Irta: Krüger Aladár. Tagadómedgyesen senki sem tagadta, Szucsu Gavrila volt a legelső gazda. Kora tavaszi nap ébredő sugára Gavrila gazdát már a mezőn találta. Házatája rendbe, adója fizetve, — Biró lesz belőle esztendőre kelve. És ha ő a biró: karcsú felesége, Flóra lesz a falu legfőbb büszkesége. Mint sudár nyárfáig szeder indája, Mikor ráfonódik karcsú derekára Picike fiának kövér két kacsója, Nálánál boldogabb ugyan ki is volna? Az öreg pópa is elmondta nem egyszer: „Igaz keresztyének, kiket az Ur kedvel. “ S a dászkál nagybüszkén ekként gondolt rajok: ,,Magyarul sem tudnak, igazi oláhok!“ — Pedig hajdanában ezen a vidéken Magyar urak éltek jókedvben, bőségben. Kurta kis nemesek, hét-hét szilvafával Küzdöttek vitézül századokon által. A török, a német, a krimi tatárok Beszakitott fejjel emlékeztek rajok. Felséges Rákóczy, Kossuth apánk lelke Sasfészküket mindig csatára ihlette. Vérük öntözte a haza földjét százszor.,.. S mind kevesebb tért meg a gyilkos csatákból. És az elfolyt vérnek jött uj a helyébe: Hegyi pásztoroknak más beszédű népe. Mint árvíz, úgy jött a kis magyar szigetre; Partját alámosta, köveit szétszedte. A sziget esak fogyott — nőttek a hullámok — Szomorú dolog csak gondolni is rajok — S ma a magyarságnak egyetlen emléke: Rósz vályogfalakon Kossuth Lajos kéjjé. Egyszer alkonyaikor, csöndes nyári este Hazajött Gavrila a kicsi fészekbe. Az asszony is akkor tért haza nemrégen, A szomszédfaluból fiát hozva kézen. Szomszédoknál jártak, a kis fiú pedig Magyar pajtásokkal eljátszott estvelig^- Kaszáját a gazda teszi a sarokba, Válláról a szumánt melléje ledobja ____ S párolgó vacsora, halavány mécs mellett Szó sem esik köztük, a mig eszegetnek. Csak a kicsi fiú feszeng mosolyogva, Mintha az előbbi játékra gondolna, Az uj pajtásokra, furcsa beszédjükre — Alig egy-két szócskát jegyzett meg belőle — S egyszerre megszólal a hallgató csendben, Félénken — magyarul — „Édes anyám lelkem!“ „Mit mond ez a gyerek?“ kérdezi az asszony. Nem felel a férfi. Hogy válaszolhasson. Mikor a lelkében, mint születő felleg, Rég elhalt emlékek uj életre kelnek! Édes anyám lelkem!“ — Valamikor régen is igv szólalt meg egy nő közelében. Egy nő — nem, sokkal több; egy szent volt: az anyja, A kinek csak ő volt minden gondolatja. „Édes anyám lelkem“... három kicsi szóban Mennyi édes emlék, mennyi fájdalom van! Emlékszik még — igen — az a szelíd asszony, Mikoron leszállóit nyári enyhe alkony, Megölelte szépen, mondott szép meséket, Hogy kigyult az arca, szeme tűzben égett.. ,, Egyszer volt, hol nem volt — a hősök csatája, Hire futamodott hetedhét országra. Rátört a magyarra mindenféle nemzet. A te nagyapád is fölvette a fegyvert. Egyszer volt, hol nem volt — csodaszép történet. Szétvert a magyarság kilencz ellenséget. Regékben regélik, dalos száj dalolja — Oh, csak a vége oly szomorú ne volna! Egyszer volt, hol nem volt —■ vér, vér hull Aradra — Magyarok Istene bosszutlan ne hagyja!“ Azután elővett egy darabka selymet: Pirosfehérzöldje megkopott, megvedlett. Mégis megcsókolta, „Apám lobogtatta A sallói síkon, váci viadalba!“ Egyszer volt, — hol nem volt — mind csak álom régen, .Szucsu Gavrilának köny ül a szemében És ő is elmondja önkéntelen csendben, Mintha álmodozna: — „Édes anyám lelkem...“ Künn robaj, zsibongás, „Le a magyar zászlót!“ „Mit keres az nálunk? Előre oláhok!“ Szent István ünnepén a községházára Háromszinü zászlót tűztek valahára. Maga a pópa megy részeg tömeg élén, """„Ki tépi le?“ Száz ajk reázugja: „Én! Én!“ Már mennének, ámde gorombán egyszerre Két kemény ököl csap a nyüzsgő tömegbe. „Félre az utániból! Részegek, hitványok! Ha a testemmel is: megvédem e zászlót!“ „Ki ez a vakmerő?“ „Minc^kérded? Üsd le!“ Száz fütykös sújt, száz kés megvillan egy füttyre. Rohamlépésben jön a csendőr-őrjárat-----A földön már csak egy haldoklót találnák. Háromszinü zászlót borítják a testre. A haldokló szeme megvillan egyszerre: „Meghalok, érzem, az anyám zászlajáért.“ Szól az egyik csendőr: „Kár a családjáért, Ha volt. De ki vagy te?“ Ránéz a haldokló, Tekintete zavart, — a hangja fuldokló, — De szilaj büszkeség csendül a szavából: „Magyar nemes vagyok. A nevem: Szűcs Gábor!“
