Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1909-09-25 / 39. szám

39. szám 1909. szept. 2-r>.

„Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“

11. oldal.

I Regény.

A szabaditó. U

lrta:Qyalui Farkas. ^ ]

(29. folytatás.)

— Légy csendesen, asszonyom, — felelt szelíden Haló. Tudd meg, hogy akit én szeretek, az nem ve- tólytirsad. Egy szelid kis leány, aki maga is talán csak sejti, hogy szeretem, de akit én szivemből, lelkem egész erejével szeretek. Minden nemes és jó, ami bennem van, e szerelemben egyesül, És hidd meg, hogy szivem úgy tele van, hogy abba még a te gyönyörű képed se fér be. Azért hát, szép asszony, nem áltatlak. Minek csaljalak, minek hitegesselek én Kolozsvárra, mikor éppen ott van az, akit úgy szeretek, úgy imádok . . .

Az asszony fájdalmasan nézett reá. Nagy, epedő szemei könyekkel teltek meg, aztán szomorúan lehajtotta a fejét. Baló megszánta, odalépett hozzá és megfogta a kezét.

— Szép asszony, lásd, én azt hittem, hogy te most mindjárt haragodat fogod kiönteni rajtam. Látóm azonban, hogy nemcsak a féktelen szenvedély lakik benned, hanem szived is van. És most még inkább örülök annak, hogy most igazán és nyíltan bászéltem veled.

— Oh, — válaszolt fuldokolva a zokogástól azasz- szony, ha az igazság oly kegyetlen, akkor inkább soha se kell nekem.

Aztán felszántotta könyeit.

— Jól van, — mondá fájdalmasan. Én pedig megesküdtem. hogy ha az enyém nem leszesz, a halálé légy. De nem igy lesz; Élj, légy boldog s tedd boldoggá azt, azt a másikat, aki sohasem fog úgy szeretni, mint én téged.

Haló szeretett volna inkább a basa előtt lenni, mint a búslakodó, szerelmében csalódott nő előtt.

Az asszony pedig tompult, fájdalmas hangon kérdezte:

— Mondd meg hát, ki az ? Ez az utolsó kérésem hozzád.

Haló hallgatott.

— Ezt az egyet tedd meg, hadd tudjam, ki az, akit irigyeljek s akinek sorsában képzeljem magam legszebb álmaimban.

— Jól van, megmondom, — felelt Baló, — kiejtem nevét előtted annak, akit szeretek. Lintzegh Anna, a királybíró leánya.

— Ah, — kiáltott tel élesen az asszony. A kolozsvári biró. akit talán azóta ki is végeztek már a táborban.

Balé elsápadt és megingott.

— Lintzegh János a táborban! Uram, könyörülj rajta. Anna árván, egyedül.

Az asszony daczosan mondá;

— Neki sem lehet meg minden boldogsága. A sorsa talán épen az édes apja éléte árán ad neki majd téged.

Az ifjú keserűen szólt:

— Nagyon rossz csere.

Azután kérő hangon szólt:

— Emineh, szép asszony, hallgasd meg még ezen kérésemet. Mentsd meg azt az embert és cserébe hadd haljak én.

— Az nem lehet.

— Akkor hát én is vele halok.

— Dőre ifjú. Jó, hát mindent megteszek, Ígérek. Egv föltétel alatt.

— És az?

— Most nyomban elindulsz a táborból Kolozsvárra. Eredj ő hozzá.

Baló elérzékenyülten szólt:

— Emineh, nemes, jó lélek.

— Addig is, mig apja visszamehet, vigasztald és mondd meg, hogy koronként gondoljon reém is, hálával.

— Lintzeghgel nem beszélhetek?

— Senkivel, azonnal menned kell.

Emineh fölkelt sa függönyön kihajolva, egy nevet kiáltott, a következő pillanatban benn termett a rabnők egyike. Az asszony egy kis pergamentekercset húzott ki kebeléből s átadta Halónak. Zeg-zugos kaparás volt rajta.

— Ez a te bátorság-leveled, — szólt, — mehetsz vele a táboron át. Eredj, siess. Siess, mig késő nem lesz. Ne búcsúzz tőlem. Ne köszönj. Még egyet. Vigyázz arra az egyik tanácsosotokra. Vigyázz rá, mondom. Menj.

És hirtelen elfordult. A rabnő előre tolta Balót, a ki, mikor kijutott, mintha zokogást hallott volna a sátorból.

Néhány perez múlva, messze a sátortól, egészen a város falaihoz közel vezették keresztül a táboron, az előőrsökön.

Szabad volt.

Odabenn pedig a sátorban a szép asszony ott fet- rengett a kereveten sírva, zokogva. Mikor kissé lecsillapult, félhangosan igy beszélt magában:

— Ót megmentettem, legyen boldog. Azt az öreget — azzal semmit sem tehetek. Aki öreg, az már megérett a halálra.

Majd szenvedélyesen hozzátette: — Vegyüljön örömébe bánat is. Az én szomorúságomban egy csöpp öröm sincs.

(Folyt, köv.)