Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-09-25 / 39. szám
39. szám. 1909. szept. 25. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja’ 3. oldal. A különös palaczk. Irta: Szöllösi Zsigmond. És csakugyan meg is ragadta a penészes, régi edényt, hogy elbánjon vele. Ez. azonban nem ment olyan simán, mint ahogyan gondolta. Az első meglepetés, amely Jávort érte, a palaczk roppant súlya volt. Olyan nehéz volt, mintha tömör ólom lett volna s valósággal toporzékolt, mikor rájött, hogy a dugóhúzó sehogyse fogja a palaczk bóbitáját A bicskáját fogta, hogy majd azzal faragja le róla az ólmot. Ennél a kísérletnél azonban ketté tört a penge. Jávor a fogát csikorgatta dühében. — No hát kutya, csak azért is elbánok veled! Én rajtam ki nem fogsz! Kirohant, hogy valami szerszámot kerít. A folyosó végén ott hevert egy kurta nyelű balta. Jávor fölkapta és diadalmasan bábáivá, ment vele vissza — kissé fürészes járással — a kis szobájába. Kétszer csapott le a balta foka a palaczk fejére — eredménytelenül. De már a harmadik csapás azonban annál eredményesebb volt. Mintha egy egész üteg ágyút sütöttek volna el egyszerre. Irtózatos dördülés hallatszott és vastag, szürke füst borított el mindent. Jávort a falhoz vágta a detonáció. Ijedtében a szeme elé kapta a kezét és a rémülettől dermedtem várta, mi következik ? Azt se tudta hirtelenében megállapítani, hogy él-e még vagy már halott. A rémületnek ebből az eszmétlenségéből egy rekedt hang riasztotta fel — Phü, az Argyelusát! . . . Csakhogy már kint vagyok ebből a pókhálós, szíik odúból! Jávor végre elvette a kezét a szeme elől. Igazán különös dolgot látott Egy vékony, magas férfialak állt a szoba közepén ugyancsak foltos fehér lepelben és — tisztálkodott. A pókhálót szedte le bozontos szakálláréi meg a hajáról, azután a leplét rázogatta, hogy a por lejöjjön róla. Közben mérgesen mormogott: — Megállj, hunczut görög! Megfizetek, amiért igy csúffá tettél! A pokolban úgy is találkozunk! Jávornak összekoczogott a foga e különös látványon. A jelenség végre valamennyire rendbe szedte magát és körülnézett. Jávornak megállt a szive, mikor magán érezte a tekintetét. A jelenség ő felé ment és tompa, inkább csak szemrehányó, mint haragos hangon szólt; — Mit rémüldözöl, öcsém ? Hát soha se láttál még emberi lelket ? Jávor nem merte rámondani, hogy: nem. Pedig még csakugyan nem látott. Vaczogva tördelte:-— Oh, kérem . . . Kérem . . . A jelenség busán ingatta a fejét: — Különben nem is csodálkozom, ha megijedt tőlem. Olyan a figurám, ugy-e, mint egy ágról szakadt csavargóé. Nem csoda. Vogy kétszáz esztendeje, hogy itt kellett kuporognom ebben a fiaskóban. Rettenetes. Jávorba kezdett visszatérni az élet. Vékony, reszketeg hangon koczkáztatta meg az alázatos kérést: — Hát hogyan méltóztatott oda kerülni ? — A bánat, öcsém! A rettenetes bánat. . . Soha se hallottad hírét Bus Balázsnak ? . . . Az áll előtted . . . Én vagyok az a Balázs vitéz, akit megcsaltak, akinek ellopták a boldogságát és a ki nem tudott feledni. Jávor sietett a részvétét kifejezni: — Rettenetes . . . A jelenség busán folytatta: — Ez lett a vesztem. Felejteni akartam. Elittam a portámat, paripámat, kardomat. Nem volt elég. Odaadtam végre a telkemet is egy pint borért. Igy vett meg a gazember görög! A fehér szeme pirossá lett a kegyetlen indulattól. Jávor meg nyöstörgött a rémülettől, amint nézte. A jelenség pedig kis szünet után megint rászólt: — Most már tudod, ki és mi vagyok. De ha engem kivallattál, mondd meg te is öcsém, kinek tiszteljelek ? Jávor szinte a földig hajolt: — Jávor Ernő vagyok, a Központi Bank . , . Nem fejezhette be a bemutatkozást. A jelenség az öklét magasra emelve, ugrott feléje: — Pokol fajzalja! No, téged maga a sátán hozott elibém, hogy mind a kettőnket megkapjon! Együtt megyünk a pokolba! Jávor riadtan tartotta maga elé a kezét. Majdnem sírva mondta: — De mit akar tőlem ? Mit vétettem én ? A lélek rekedten felelte: — Kérdezd meg az ükapádtól ! Mert ő volt az, Jávor Pető, aki elrabolta a boldogságomat! El a mátkám szivét! No hát bűnhődjék az ivadéka! Jávor forró lehellet tiizét érezte az arczán és jéghideg kéz szorítását a torkán. Segítségért akart kiabálni, de képtelen volt rá, hogy hangot adjon. Elborította a halálos rémület verejtéke. Vad elszántsággal küzdött, hogy kiszabaditsa magát. Ütötte, rúgta, harapta az ellenségét. De az ereje fogyni kezdett. A jéghideg kéz egyre mélyebben nyomódott be a torkába. Mégingott és végigterült a padlón. Ebben a pillanatban átható, éles sikoltás hallatszott. Jávor érezte, hogy a nyaka hirtelen szabaddá lett. Nagyot lélegzett és kinyitotta a szemét. Az éles hang még mindig hallatszott. A kakas kukorékolt odakünt. Szürke, hajnali fény ömlött be az ablakon és kissé kietlen képre árasztott világosságot. Jávor Ernő, a Központi Bank érdemes és példás komolyságu főtisztviselője teljesen felöltözve a földön ült, görcsösen szorongatva kezében az immáron üres pánczélos palaczkot. A kiállott rémület izgalma ott reszketett még a tagjaiban. Kissé nehezen forgó nyelvvel dörmögte: — De ilyen vadállat . . . Ha legalább zzóhoz engedett volna! Hogy megmondhattam volna neki, hogy engemet . . . engemet még csak nyolcz éve hívnak Jávornak . . . Ilyen vadállat! Égető szomjúságot érzett. Nagynehezen feltápászkodott, az éjjeli szekrényhez ment és felhajtott egy pohár vizet. Amint a hideg ital leszaladt a torkán, egyszerre, végképpen — felébredt rossz, álmából. Azután a tükör elé állt, szemrehányó tekintetet vetett arra a gyűrött arczra, amely onnan visszanézett rá s igen sokszor elismételte, hogy: — Ejnye . . . Ejnye ... (Vége.)
