Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1909-09-18 / 38. szám

38. szám 1909. szept. 18.

„Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“

11. oldal.

| Regény.

A szabaditó.

Irta: Qyalui Farkas.

(28. folytatás.)

Baló meglepetésében mozdulatot tett:

— Ezt nem lett volna szabad elmondanom, — szólt a szép asszony, de én neked csak igazat tudok szólni.

A szép Emineh könnyedén sóhajtott s elpirult, de aztán folytatta:

— Ülj közelebb hozzám s hallgass ide. A basa valamiféle nagy külföldi titkokat akar belőled kivenni. Okvetlen szüksége van reájuk s ha meg nem kapja, megölet.

Baló egyet vont a vállán.

— Számoltam már életemmel.

Emineh szenvedélyesen folytatta:

— Oh, ilyen vagy te, tudtam. De most nagyon rosszul s oktalanul cselekszel. A basa megigérte nekem s én csakis e föltétel mellett vállalkoztam arra, hogy veled beszéljek, megigérte, hogy azonnal szabadon bocsát, mihelyt nekem elmondasz bármit azokból a kö- vetségi dolgokból. Tedd meg tehát.

— Nem tehetem.

— ltju vitéz, — szólt könyörgő hangon az asszony, — hidd meg nekem, hogy neked s hazádnak több szüksége van életedre, mint azokra a titkokra, melyek a fejedeleméi voltak, mig élt.

— Hogyan, — kérdé megdöbbenve Baló, — a fejedelem nem él?

— Ma kaptunk követ által értesítést, hogy Nagyváradon meghalt sebében.

Baló lehajtotta fejét, arczán két forró köny szaladt végig.

— Látod, — szólt az asszony, — most már nem is köt szavad ama titkok megőrzésére.

— Csak az én halálom old fel e kötelesség alól, — felelt az ifjú.

Emineh remegő hangon szólt hozzá:

— Jól van, tovább nem faggatlak. De tudd meg, hogy ha innen távozol, anélkül, hogy én tennék ügyedben, meghalsz.

Baló daczosan szólt:

— Mondtam már az előbb, hogy kész vagyok meghalni.

Emineh piros arczczal és vonagló ajakkal súgta neki:

— Te, édes iijam, tudd meg hát, hogy én nem sokat törődöm azokkal a külföldi titkokkal, de annál többet veled, mert szeretlek, mert elraboltad az eszemet, a szivemet.

Baló zavarodottan föl akart kelni a bársony ke- revetről. Nem lehetett. Egy forró puha kar fonódott nyaka köré.

— Ne idegenitsen el az, hegy én, az asszony, mondom ezt neked. Nálunk ebben semmi nincs, nálatok a nőnek hallgatnia kell s szivébe temetni, ha szeret valakit, Hit én mmdom neked, hogy nyakasságod, bátorságod, férfias voltod engem, a basa asszonyát, raboddá tett s ha akarod, én követlek bárhová, légy te az én uram.

A megzavarodott s meglepett Baló erre szomorúan mondá:

— Én, a fogoly, a te urad ?

Az asszony még közelebb hajolt hozzá s forró ajkait füléhez tapasztva, súgta:

— Nem leszesz fogoly, bizd reám magad, kiszökünk a táborból könnyű szerrel, aztán valahogy bejutunk Kolozsvárra, ott elrejtőzünk, mig a tábor elvonul, egy-két nap múlva mennie kell a basának. Az a követ, aki a fejedelmetek halála hírét hozta, rendeletet is hozott Szeydinek a nagyvezértől. Vissza kell mennie Magyarországra. És ő nem fog minket bánthatni, nem fog reánk akadni, mi boldogan élnénk elrejtve Kolozsvárott.

Baló lefejtette gyöngéden a szép bársonyos kart s felkelt a kerevetről.

— Szép asszony, — mondá, kissé remegő hangon, — amit mondasz, az tennem lehetetlen.

Az asszony szemében egy villanás jelent meg. Baló gyorsan folytatta:

— Oh, nem azért, mintha szépségedet nem találnám elbávölőnek. De, lásd szivem és becsületem tiltják ezt, amit most talán a fiatal vér mellett az ész is javasolna.

— De miért, miért? — kérdé majdnem sírva az asszony.

— Egy fejedelem elfogott követe nem menekülhet úgy fogságából, hogy őt, talán éppen rabnőnek öltöztetve, megszöktesse egy asszony, a vezér felesége.

— Ah, ez álbüszkeség! — mondá ingerülten az asszony.

— Aztán ott a szivem!

— Mást szeretsz, mást!? — kiáltott vadul, villogó szemekkel az asszyny.

— Légy csöndesen, asszonyom, — felelt szelíden Baló. Tudd meg, hogy akit én szeretek, az nem vetél v- társad. Egy szelíd kis leány, aki maga is talán csak sejti, hogy szeretem, de akit én szivemből, lelkem erejével szeretek. Minden nemes és jó, ami bennem van, e szerelemben egyesül. És hidd meg, hogy szivem úgy tele van, hogy abba még a te gyönyörű képed se fér be. Azért hát, szép asszony, nem áltatlak. Minek csaljalak, minek hitegesselek én Kolozsvárra, mikor éppen ott van az, akit úgy szeretek, úgy imádok.

(Folyt, köv.)