Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-08-21 / 34. szám
3. oldal. 34. szám. 1909 aug. 21. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ cA hét alvó. Irta: JULES LEMAITRE. Fordította: (Md.) És ezen tanakodván, hírül vevék, hogy Teodózius, az igen keresztyén császár, éppen most küldött hétezer embert halálra a tesszalóniai hippodromba. Szivük napról-napra csordultabb lön keserűséggel. Szerencsétlenebbek valának, mint akkor, amikor a hitetlenek ádáz üldözése elől a földalatti temetőkben bujkáltak. Mindenki arra számított, hogy a hét alvó csodákat miivel; és mivel a Mindenható nem úgy rendelé, hogy ők csodákat cselekedjenek — napról-napra fogyatkozának megbecsülésben. És mivel mégis ők napról-napra bátrabban kárhoztatták a közszokást és a magánviselkedést, végre is alkalmatlanoknak találták. Végül, ami még veszedelmesebb, teljesen el is feledték őket. A kíváncsiság, amit esetük ébresztett, hamarosan elapadóit. És ezt fájlalták ők, ámbár szivükben alázatosak valának. Olyan idegenül érezték magukat, még a kolostorban is, ahol az ő szent életük valósággal elavultnak tetszett. Unatkoztak a kolostorban, de már kimenni nem volt bátorságuk. Egy nap öreg, tapasztalt szerzetesnek panaszolván keserűségüket és csalódásukat, hogy mily csekély különbséget találtak a keresztyén-uralom s a régi pogány társadalom között — és kérdezvén szorongva:-— Hát hiába szenvedett érettünk a Megváltó? Az aggastyán igy felelt: — Oh, nem hiába, dehogy is szenvedett hiába. Ne essetek kétségbe. Van itt változás, biztositlak benneteket. Mindenek ellenére, több az erény és a szelidség, a lelkiismeret éberebb és meggyarapodott az erkölcsi érzékenység. Vannak a világon igen szent lelkek, van egészen uj fogantatu hősiesség, amilyennek mását nem leljük a pogány századokban . . . Ami egyebeket illet . . . már az is valami, hogy ismerjük és elfogadjuk az igazságot, ha nem is élünk egészen szerinte . . . Vannak haláleseteink példásak, vagy legalább is kifogástalanok . . . Az uj hit áldásos hatása a barbárok körében szemellátható; enyhít nyerseségükön, irgalmasságra szeliditi őket, — a tulvilági élet reményében, avagy annak félelmében, fékezi indulataikat . . . Panaszoljátok, hogy az emberek nem tartják magukat híven az Evangélium tanításaihoz ? . . . Valljuk be, mégis, hogy se a kereskedelem, se az ipar, se a művészet, se pedig egy nagy birodalom érdekei és biztossága nem egyeztethetők mindig össze azzal Ha jól meggondoljuk, csupán kis kéziníves csoportok, földmivesek és a nomád pásztornép gyakorolhatnák azt a maga teljességében. Többet mondok: a teljes lemondásnak, egyenlőségnek, a közösségben viselt szegénységnek eme elveire alapított társadalom meg csak akkor élhetne, ha az elveket minden tagja híven betartaná, azaz, ha mindnyájan szentek lennének: erre pedig, észszerűen, számítani bajos . . . Az Egyház kénytelen volt enyhiteni parancsai szigorán — és helyesen cselekedett: mert. ha elkövetkeznék valaha, hogy egyes tanításait ál- szenteskedők hirdetnék és hit nélkül való emberek gyakorolnák, abból csak rendhá borítás és anarkia burjánzanék . . E szélső tanítások az eszményt tűzik elénk, amely felé a magánéletben törekednünk kell: de alkalmaztatván a közintézményekben, hatásuk elvész, sőt végzetesek . . . Mert végre is . . . De a hét alvó, meglepetésében és rémületében, eltakarta arczát. Az öreg szerzetes pedig, minden meghatottság nélkül, mondá: — Érdemes testvéreim, ha ennyire lelketekre veszitek a dolgokat, miért ébredtetek fel ? És a hét alvó folytatta még egy darabig fájdalmas és megbot- ránko7ott életét. Egy hagyomány szerint (mely, megvallhatjuk, gyanús), közülök ketten, rossz útra tévedtek. A legfiatalabbat, Malkust, hálójába kerítette gonosz praktikákkal egy szépséges özvegy, akinek nagyon megtetszett a kétszázhusz éves fiatalember. Egy másik a hét közül, Maximiánus, vállalkozott, hogy eredeti tisztaságában állítja vissza a megromlott vallást. Szónokolni kezdett a piaczo- kon, izgatott a vagyon és a papság ellen: őt becsukták. Megkétszereződött a többi öt fájdalma. Belátták, hogy soha ebbe az uj helyzetbe belé nem szoknak — és egy este, hő imával fordultak az Egek Urához, hogy bocsátana rájuk álmot ismét s föl ne ébrednének a végítélet pillanatáig. Másnap, halva lelték őket czelláikban. Arezuk üde volt, mint a rózsa (Vége.) A kanál. A kanálnak nagy múltja van, sok az őse és változatos a története. A divat s a kedvtelés évszázadokon át művészi értékét növelte, ami az ősidők legczélszerübb tárgyainál nem gyakori dolog. A kanál az ó-korban még nem volt étekeszköz. A folyékogy ételeknek, aminők a mi étrendünkön vannak, a régi kulturnépek- nél nem igen jutott jelentékenyebb szerep. Mindenki a kezével evett és ezért volt olyan nagy dology a gyakori kézmosás. A kanál őse a kivájt fadarab. Hosszú évszázadokon át továbbra is fából készítették a kanalat, melyet ritkán váltott fel a vas és az ezüst. A kézügyesség a fát faragással díszítette, de érez lett a fogója, melynek dísze, mint a középkor elején minden művészi dolognak, tisztán egyházi volt: Adám és Éva, a mentek alakja, mozzanatok Krisztus életéből, váltakoznak az apostolokkal és angyalfejekkel. Nagyon érdekes gyűjteményei vannak az ilyen régi kanalaknak. Az egyik kanálnak majdnem áttetsző szaru meri tőjén fafogó van az első emberpárral a tudás fája alatt; egy másik úgynevezett apostolkanál, amennyiben a fogóján apostolok szobrai látszanak. Abban az időben, melynek ez a két kanál a maradványa, ez az étekeszköz még nagy ritkaság és néhány évszázadon át is még az marad. Csak jómódú és előkelő emberek házában található s a ház kincstárában a helv^, Anjou Lajosról ^ 1361) mondják, hogy „hat egészen egyforma aranykánala van“. Trojes püspök (1370) leltárában „három tuczat ezüst kanál“ szerepel. Csakhogy ebben az időben a kanálnak már megvolt a külön rendeltetése. V. Károly (LBO) leltárában 1 olvashatjuk: „egy nagy huskanál, két füszerkanál és két ezukor- kanál“. A XVI. és XVIII. század közepe közti idő a tetőpontja a ka- nál történetének: tisztán egyéni használati eszköz és egyéni a di szitése is."7> CAttól a percztől kezdve, hogy étekeszközt kezdtek adni a vendégeknek, a kanál gyári áru lethj> ■^-Tojásdad alakot a mentője, mint ma is, csak a XVII. században nyert és csak a XVIII. században látjuk a lapos nyelüt, az egész modern kanalat.
