Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-07-24 / 30. szám
„Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 80. szám. 1909 julius 24, 10. oldal. (21. folytatás.) Egyik kísérője durván meglökte. Ha most mindjárt meg nem akarsz halni, ne nagyon nézegess arra felé ! — Hiszen a nélkül is, most megölni visztek, ugy-e ? — Most még nem, atyafi, — válaszolt pártfogó hangon a másik kisérő. — Majd eljön a te időd, ne félj, — mondá az előbbi. Ezen aztán, mint igen sikerült élczen, mindketten nagyon nevettek. Baló felsóhajtott magában. — Ismét újabb kétségek. Már el voltam készülve a halálra! Egy kis szünet után magában folytatta: — Egyébként megbizom jövőmben. Ez a bizalom, ez a remény, ez tartotta imakönyve mellett Annát is. Milyen boldog az ember, mikor még bizhatik a jövőben ! Mielőtt a foglyok közé ért volna, ismét találkozott Baló a basa kedvelt hölgyével. Emineh egyszerűen eléje került s még egyszer figyelmesen megnézte. Baló el nem tudta képzelni, hogy mit néz rajta ez az ismeretlen török nő az ellenséges tábor közepette. Nem is sokat gondolkozott fölötte, elfoglalta helyét a foglvok közt és — oh áldott természet, mely az elbá- avadást altató szernek rendelted, a fáradtságtól eleV v 7 nyomva, jóízűen elaludt. Szeydihez visszaérkezett a városba küldött követe, t ki Achmed, az egri basa előtt tette meg jelentését Kolozsvár s különösen Lintzegh János makacsságáról. — Elevenen megsüttetem azt az embert, — rivallta Szevdi. Achmed maga is bosszúsan húzta össze szemöldökét. — Nem értem, — tört ki végre az egri basa. — Mit nem értesz? — A mi emberünk, úgy látszik, nagyon gyöngén viseli magát, — Az a tanácsos? Az is kutya. Holló a hollónak nem vájja ki a szemét. De csak kerüljön a kezem közé, majd megkeserüli. — Én egyébiránt azt hiszem, hogy nemsokára ő is többet tehet. — Nem hiszem. — Majd megmutatja a jövő. De most, hatalmas basám, egy kis piláfot vegyünk be, mert ideje már. VII. Melyben váratlan szomorúság történik. Nagy meglepetésére azt vette észre Kolozsvár őrsége másnap korán reggel, hogy az egész török tábor, mely a várost körülvette, föl kerekedik s elvonul a város falai alól. Villámgyorsasággal futott hire a városban ennek az örvendetes esetnek. Páter Candidus a jezsuiták legköpezösebb tagja, nyíltan kijelentette, hogy ez igen természetes dolog, hiszen ő huszonnégy óráig bőjtölt Kolozsvárért s a mennyei hatalmak csakis azért küldtek félelmet a törökök közé. A város falai rakva voltak emberekkel, kik a távolban elvonuló török csapatokat nézték. Ott látjuk a mi ismerősünket, Nyirőt, a szabót, aki egy csoport mellett állva, erősen hadonáz a törökök felé. — Menjetek, beste népek! Jó, hogy elmentek ! És fügét mutatott, szamárfüleket csinált a törököknek. Vérszemet kaptak erre a többiek s néhányan közülük kiabálni kezdtek, gúnyos hangon csufszavakat harsogtatok — Kopaszfej üek! ,— Plundrások ! — Kutyafejü tatárok ! Aztán sivitottak, nyávogtak utánuk. Megakadályozta őket további mulatozásukban Lintzegh János, aki haragosan jött hozzájuk: — Micsoda vigyázat'an cselekedet ez ? Nyirő uram, a legvitézebb szabó, egyet pöndöritett kis sárga bajuszán s nagy finnyásan, foghegyrél veté oda : — Mivelhogy a gyáva pogány megfutamodék, egy kicsit mulatozánk rajta. Lintzegh János alaposan leszidta az érdemes férfiút, aki erre nagy busán vonult be társaival együtt. — Attól félek, — mondá Lintzegh a mellette lévő Csanádihoz fordulva, — hogy ez az elvonulás csak valamelyes csel. — Magam sem hiszek Szeydinek, — válaszolta ez. — Menjünk és rendeljünk el újabb óvóintézkedéseket, — szólt Lintzegh, s erre mindketten a tanácsházhoz indultak. Csodálatos a nép kedélye. Pillanat alatt egyik végletből a másikba csap. Arra a hírre, hogy a török elvonult a város alól, az imént még kétségbeesett lakosság, most féktelen jő kedvbe tört ki. Az utczákon nagy csoportban beszélték egyik képtelenebb hirt a másik után. Az fgyik csoportnál egy vén asszony megesküdött reá, hogy Lintzegh János átment a török táborba s levágta a fővezér fejét. Ezért fut el most ily gyorsan a pogány. Más helyen égi csodákról beszéltek s abban mindenki meg volt nyugodva, hogy jó darab ideig nem nem fogja a lábát Kolozsvár határára tenni semmiféle török katona. (Folyt, köv.)
