Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-06-26 / 26. szám
10. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 26. szám. 1909 junius 26. I Regény. A szabaditó. Irta: Qyalui Farkas. (17. folytatás.) — Mi az? Mi baj van? — kérdezte hirtelen fölébredve a királybíró. — Baj van, királybíró uram, — mondta egyik éjjeli látogató, — keljen föl gyorsan és jöjjön. Valóban igaza is volt ennek a jómadárnak, mert a másik pillanatban a tüzet jelző harang szólalt meg. Lintzegh felöltözve aludt, sejtelme volt, hogy még ez éjjel szükség lesz reá. Egyetlen ugrással az ajtónál termett és kinyitotta, a következő pillanatban négyen is neki estek és leteperték, mielőtt egyetlen szót szólhatott volna. A királybíró szobája mellett volt az Anna kis szobája, Minden öntudatlansága és meglepetése mellett, ösztőnszeriien oroszlánhoz hasonló hangon kiáltott Lintzegh: — Anna, menekülj! Ugyanabban a pillanatban a kétségbeesés által nyert erővel fölugrott Lintzegh, félrelökte támadóit és hirtelen leánya szobájának ajtaja elé vetette magát. Az éjjeli támadók mind arra felé ugrottak, mindannyian egyszerre Lintzeghnek estek. De már ekkorra, mintha a földből nőttek volna elő, fekete tógás ifjak léptek közbe s ólmos végű botjaikkal kezdték piifölni a támadókat. Lintzegh látván a segítséget, ott hagyta a martalóczokat s berohant leányához. Anna reszketve állott ágya előtt, kezében egy tőrrel, melyet felemelve tartott. Künn az egész város talpra kerekedett, egyszerre két helyen is, a város két különböző irányában tűz ütött ki. Hogy a török jön, s hogy ez gyújtogat, erről az egész város szentül meg volt győződve. Ezért oltani sem merték volna, de bátorságot vert beléjük Lintzegh, aki leányát az odaérkezett kontrára bízta. A kálvinista kollégium czirkáló diákjai mentették meg Lintzeghet és leányát attól, hogy a város kellős közepén a legvakmerőbb módon meg ne foszszák őket szabadságuktól s talán életüktől. Oly nagy volt az izgatottság s a városnak bekövetkezendő nagy veszedelme annyira előtérben volt, hogy Lintzegh maga is nem sokat firtatta a bűnösöket. Azt hitte vagy azt hitette el magával, hogy közönséges rablók voltak. Az utczán álldogáló vezető barát vagy barátruhába öltözött rabló nyomban eltűnt, ahogy a diákok megérkeztek. Éppen az vezette nyomra az arra felé haladó diák őrjáratot, hogy Lintzegh háza előtt leselkedni látták ezt az alakot s mikor arra mentek, megfutamodni. Ekkor aztán utána futottak ők is, de már az ut- czára hallszott a Lintzegh hangos kiáltása, mellyel leányát menekülésre nógatta. A szeretett királybíró kiáltására s a benn támadt dulakodás zajára az üldözők mind visszafordultak s futni hagyták a papot, egyikük: Domine Kadócsi, utána dobta botját, melynek ólmos végével szerencsésen hátba találta a futót; majd előre- bukott a csuhás, hanem aztán annál gyorsabban iramodott tova. A támadók közül egyetlen egyet se tudtak megfogni. Gyorsan, mint a szél, úgy elpárologtak s az általános izgalomban, a künn támadt futásban elvegyültek. Azt sehogy sem tudta megérteni Lintzegh, hogy az a pap, az a csuhás barát mit keresett künn. ő semmiféle felekezet irányában nem volt türelmetlen, egyformán igazságos volt mindenkivel szemben, itt tehát nem lehetett szó felekezeti bosszúról. — Ej, mit is törődöm vele, — mondá végre. — A fő, hogy szerencsésen megmenekültünk. Jövőre majd jobban vigyázok. Hanem azért semmi újabb intézkedést nem tett volna a maga biztonságára, ha Csanádi el nem rendeli, hogy ezután minden este, mig csak az ostrom állapota tartani fog, két hajdú teljes fegyverzetben fogja őrizni a királybíró, lakását s minden két órában felváltják őket s életükkel felelnek mindenért, ami a királybíró házánál történik. A gyújtogatások tárgyában már Lintzegh járt el szigorúan. Rendeleteket adott ki, hogy minden ember vigyázzon a tájékára, a házigazdák vizet tartsanak készen, „mordályégetőkre“ nézve pedig kihirdették trombita és dobszó mellett, hogy ha valaki feljelenti őket, az maga, követett legyen akármilyen bűntettet, szabad, csakhogy köteles a várost elhagyni, ellenben akire rábizonyul, hogy gyújtogat, azt elevenen négy felé vágják, testét a város négy különböző pontjára a kapukra szegezik s ha volna jószága, az mind elkoboztatik. Verner Péter maga, aki nagy későre előkerült, legjobban követelte a gyújtogatok szigorú kinyomozását. Példás büntetést, elrettentő intézkedéseket kért. Sán- titve járt ide s tova, forgolódva, kiabálva, rendelkezéseket adva. Mákos uram, a hajdúk hadnagya, nagy nyugalommal szólt egyszerre: — Ugyan, tekintetes tanácsos uram, hol sántult meg? Verner haragosan nézett reá: — Nagy siettemben egy vizethozó szekérbe ütköztem bele s majd odatört az egész derekam. Mákos uram a szakállába dörmögött: — Dejszen, csudálom, hogy az Isten elébb nem jegyzett meg, mert nem jóféle vagy te. És fejét csóválgatta, mint akinek valami nagy dolog van az eszében, valami titok, mely most érik, de ha kipattan, akkor lesz nagy dolog. A nagy riadalom némi lecsillapulása után Lintzegh haza ment. (Folyt, köv.)
