Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-06-19 / 25. szám
10. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 25. szám. 1909 június 19. A szabaditó. j: . n__i.Js rnMi,flC, (16. folytatás.) Hanem azért a centumpáterek s a tanács közül senki semmi ellentmondást nem tett. El volt egyszer igy határozva, Verlieren kiviil más a tanácsból nem is gondolt a határozat ellen való áskálódásra. Különben is mindnyájan vakon bíztak Lintzeghbe. V. Melyben ellenségek jönnek elő. Most már csak idő kérdése volt, hogy mikor érkezik a török a város alá. Nagy félelmet állott ki a polgárság egy része. Sokan el is mentek a királybíró engedélyével. különböző ürügyek alatt. Igaz, hogy nem volt nagyon tanácsos ilyenkor nekimenni az országnak, mert semmi sem eshetett meg könnyebben, mint egy martalócz-csapattal való találkozás. Ez aztán röviden végzett az embereivel, ha férfi, legyilkolta, kirabolta, ha nő és pedig szép nő, rabul ejtette. Minden intézdedést elvégezve, Lintzegh Csanádira bizta a városházán való őrállást, s maga hazafelé indult. Ideje volt már, hogy leányával is törődjék. Aggodalommal közeledett házához; vájjon hogy tűri fájdalmát a szegény leány? Lintzegh jól tudta, hogy szelid lelkű, de érző szivü, meleg kedélyű leányának szive most szólalt meg először. Lelke mélyéből fájlalta, hogy ez a nemes lélek bánattal gyötrődik. Szinte szorongva lépett a házba, attól félt, hogy a gyötrelmek ágyba fektették a leányt. Anna fájdalmas mosolylyal fogadta. Arczán látszott ugyan a bánatnak nyoma, de nem annak a marczangoló, sötét, reménytelen fájdalomnak, mely kétségbe ejt, hanem annak a borongó, melankolikus csöndes bánatnak, mely, mint tűz az aczélt, úgy megerősíti a szivet, megedzi a jellemet. — Édes kis leányom, — szólt hozzá Lintzegh, — ugy-e nem fogsz búsulni? — Nem, apám uram, hiszen neked okoznék vele fájdalmat. Lintzegh megcsókolta gyöngéden a leány homlokát. — Jó édes kis leány vagy és okos. Bízzál a gondviselésben. Maga mellé ültette Annát és fejecskéjét keblére ölelve vigasztaló szavakat súgott fülébe. Ismét elmondta neki, hogy a fejedelem követével nem lehet olyan könnyen elbánni, hogy rövid időn ismét itt lesz a jó vitéz. . . ő maga azonban mégis tartott a vad török csorda féktelenségétől s főkép a hirtelen haragjáról hires Szeydi basától, a ki bizony nem egy városnak, talán fei Regény. jedelemnek követét ölette meg, mikor rossz kedve volt. Beáikonyodott lassanként, majd az este is beköszöntött. Kolozsvár városára csend borult, mintha legnagyobb nyugalomban, semmi veszedelem sem fenyegetné és úgy szenderednék csendes álomban. Pedig mindenre elkészülve várták az ellenséget. Lintzegh János házában pihent, mert akarta, hogy e- rőt gyűjtsön a legközelebbi idők izgalmához. Helyettese és jobb keze, Csanádi, hűségesen rendre járta a falak mentén a bástyákat, a tornyokat. Mindenik czéhnek meg volt a maga külön tornya s most a czéh emberei fegyverrel készen heverésztek. Az őrök a világtáj négy irányában elhelyezett bástyákon s a kapuknál még nagyobb ügyelettel voltak mint azelőtt. Szemük kémlelve nézett előre, a messzeségbe, a csillagos, csendes tavaszi estébe. A Lintzegh háza előtt fura dolog támadt. Az utczákból nagy lassan összeverődik egy csapatocska. Piszkos, vad alakok dorongokkal, egy-kettőnél kés. Vezetőjük arczát alig lehet látni. Barátcsuhába van öltözve s fejére húzta a csuklyát, mely majdnem egészen lebontotta arczát. Szinte azt hinné az ember, hogy nem is képes látni, úgy lerántotta arcza közepéig a fekete kámzsát. — Vigyázat tehát, — mondá az ismeretlen vezető. — Ne féljen — tisztelendőséged, — telelt vigyorogva egy vöröshaju, rut ábrázatu íiczkó. — Az a kettő el van jól küldve? — Ezóta talán dolgoznak is. — Ideje is volna. — A város külső felén vannak. — Tehát vigyázni, — mondá a barát. — Egyszerre megrohanjuk, le kell tiporni, összekötözni és aztán át gyorsan a szomszédba, ott a pinczében meg van már a helye. — És ha lármát csap? — Nem kell neki időt hagyni, hiszen alig nehány lépésnyire kell czipelni, a leány nyal együtt. — Ebbe nem alkudtunk. — Majd eligazítjuk a többit. Hárman elbánhattok a leánynyal, gyorsan át lehet hozni őt is, lesz helye a pincze túlsó felében. — Ej, ej, — mondá fejcsóválva az egyik. — Ne sokat nyögj, mert beléd ütöm ezt a kést, — felelt neki a csukás. — Ezzel csak megszabadítjuk őket, meg mindnyájotokat. Holnap itt a török s akkor kibo- csátjuk őket, még ők lesznek hálásak. Ketten nekifeküdtek a Lintzegh utczaajtajának. Nem is volt bezárva, könnyen ki lehetett nyitni, akkor aztán nesztelenül berohantak a Lintzegh szobájába. Ajtaja zárva volt. Egyikök, fejszével készen állva, várakozott az ajtó előtt, hárman pedig az Anna szobájába való bemenetelre állottak készen. Lintzegh ajtaján csöndesen kopogtattak. (Folyt, köv.)
