Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-06-12 / 24. szám
10. oldal. 24. szám. 1909 junius 12. „ Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ (15. folytatás.) Minden nagyobb zaj nélkül megkettöztette a falak, a bástyák, tornyok őrségeit, a kapuk mellé pedig az ágyukat megtöltve, melléjük égő-kanóczos embereket tétetett. Kidoboltatta, hogy mindenki vizet tartson készen s vizes pokróczokat, ha ágyuztatni találják a várost s ha valamelyik ház kigyuladna. Ő maga Csanádival felosztotta az időt, valamelyiküknek éjjel-nappal mindig vigyáznia kellett a védelmi intézkedésekre s az ellenségre, úgy kívül mint belől. Mert belől is volt ellenség. Verner nem szűnt itt-ott bujtogatni, ijesztgetni és zavart csinálni. Csanádi hevesen meg is szólította e miatt Lint- z'eghet. — Miért nem fogatjuk mi el ezt az embert? — Hagyd el, — szólt csillapítókig Lintzegh. — A városon azt tudják, hogy nekem ellenségem s most ha én bezáratnám, azt hihetnék némelyek, hogy ellenségemtől akartam szabadulni. Csanádi elégedetlenül rázta a fejét. — Vigyázni kell erre az emberre, királybíró bátyám. — Sokat árthat, igaz, vigyázni fogunk reá. Csanádi távozott s magára hagyta a királybírót. Ez az erős, vasakaratu férfin, a ki rettegést nem érzett soha, most gondokkal tele, hajtotta fejét kezére. Nyilvánvalóan óriási veszedelem fenyegette a várost. Igaz, hogy Kolozsvár hűséget esküdött a fejedelemnek, de most, ha ezt az esküjét megtartja, a török sereg roppant ereje, talán el is pusztítja a föld színéről. Adja át a várost a nagyváradi basának? Megszegje esküjét, adja Erdély tő városát török kézre? Lintzegh szinte haragosan ugrott föl, nem is akarta megengedni magának, hogy gondolkozzék ebben a kérdésben. — Ha már meg kell halni, inkább a haza oltalmában vesszünk el, mint a török kényének kitéve éljünk, mert az is halál nekünk. Töprengései között nemzetes Mákos uram, a hajdúk hadnagya zavarta meg. Mákos uram arról volt nevezetes, hogy ereje hét megyére szólt, de a hidegvére, az talán országszerte páratlan lehetett. Most is nagy nyugalommal megái lőtt Lintzegh e- lött és mintha a világon a legközönyösebb tárgyról szólana, csöndesen mondá: — Királybíró uram, rendet kell csinálni. — Hogy-hogy, hadnagy uram? — A czéhekkel még meg vagyunk, de a városon kívül lakók, a kiket most mind begyűjtöttünk a falak közé, erősen „turbálkodnak“. Ez a kifejezés volt a legerősebb, melyet Mákos u- ram használni szokott az emberi bűnök összességének elmondására. Ha valaki szomszédját megverte, az tur- bálkodott s ha bármi nagy bűnt követett el, az is „tur- bálkodott.“ — Miért? — kérdé Lintzegh. — Azt mondogatják, hogy szépszerével ki lehetne békiilni s kár ellenségeskedni a törökkel. Szegény embernek mindegy akárkinek fizeti a dézsmát s a karácsot, mondják. Azt hiszem, hogy titokban biztatgatják őket erre. — Kik? — Néhány gyanús figurát láttam, figyelemmel is kisérem őket, de épen azt akartam mondani, hogy ne csak a falakra vigyázzunk, hanem belől is. — Helyes, a hajdúk folyton czirkáljanak. — Igen, de nincsenek elegen. Ők be vannak osztva a puskaporos tornyok mellé s Ugyan jó lesz, ha ott őrködnek. Másokról kellene gondoskodni. — Jól van, Mákos uram. — Akkor nincs baj. Mákos uram ezzel ragyogó ábrázattal megpende- riilt a saját tengelye körül és eltávozott. Ő volt legkevésbé aggodalomban a város sorsa iránt, a mig Lint- zeghet látta. Most, hogy a királybíró azzal bocsátotta el, hogy „jól van“, teljesen meg volt nyugodva a belső dolgokkal is. Majd talál módot Lintzegh arra, hogy jő belső őrcsapat legyen, ha egyszer öt, Mákos uramat megnyugtatta. Lintzegh János hivatta a kálvinista kolegium „kontrá“-ját, azt a nevezetes férfiút, a kit hivatalosan „contra scribá“-nak hívtak és hívnak mai napig, de a kit azért a rektortól kezdve az utolsó elemista gyerekig mindenki csak kontrának szólít. Ő volta városi főkapitánya az iskolának, az ö kötelessége rendben tartani a diákságot s felügyelni a legapróbb nebulónak verekedésétől kezdve, a vén diákok összes viselt dolgaira is. Domine Benkő, a kontra, kellő reverencziával járult a királybíró elé, a ki szívélyesen üdvözölte. — Hány nagy deákja van, domine? — kérdezte tőle Lintzegh. • — Vágynak — mondá jól ropogósán Benkő, — úgy hetvenen. — Helyes. Lintzegh most darab ideig beszélgetett a kollégium érdemes férfiújával s aztán meleg kézszoritással vált meg tőle. — Tehát beszéljen a rektorral is, domine Benkő, — mondá Lintzegh. — Tudassa vele, hogy nem akartam őt háborgatni s hogy igy gyorsabban megy. — Nyugodt lehet, királybíró uráni, mi megtesszük a magunk kötelességét. Lintzegh maga is kiment az utczára, dél már jóval elmúlt, oda künn egyre gyülekeztek az emberek és láthatólag izgalommal volt tele Kolozsvár. (Folyt, köv.)
