Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-05-29 / 22. szám
10. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 22. szám. 1909 május 29. © (13. folytatás.) Ugyan melyik férfiú merte volna akárcsak megkísérelni azt, hogy egy leányt megbántson? Azonkívül, hogy közmegvetésnek tette volna ki magát s a leány hozzátartozói fegyverrel torolták volna meg magáról való megfeledkezését, a törvény roppant szigorúsággal büntette az ilyen eseteket. Mégis, Vernernek feltűnt, hogy Lintzegh hozzá, ellenségéhez, ki alig néhány pillanat óta vált előtte bizalmassá, bemeri küldeni leányát. Nem sokat okoskodhatott, mert Anna, a szelíd, gyönge leány, kiről Verner azt hitte, hogy sírva fakad, ha egy férfiú ránéz, komoly hangon, minden félelem vagy észrevehető izgatottság nélkül szólt: — Kedves apám uram ide küldött, kegyelmednek beszédje volna velem, igy mondta. Vernernek most már minden csöpp vére a szive felé rohant. — Igen, igen, kedves jó leányasszonykám. Anna hidegen szembenézte a beszélőt. — Várom tehát szavait. A férfi alig mert reánézni az ajtó előtt álló leányalakra, kinek fekete mély tüzii szemei oly bátran néztek vele szembe. Az a komolyság, a mely most Anna arczán volt, még szebbé, még bajosabbá tette üde, rózsapiros arczát. Verner azt sem tudta mit mondjon hirtelenében. Mert, e pillanatban vette csak észre, hogy szívügyében milyen furcsán cselekedett. Szinte szerette volna, hogy ne jött volna e leány elé, ki most úgy állott az ajtónál, mintha bírája lett volna. — Anna, én... én szeretem kegyedet, — szólt a leányra nézve, a ki szilárdul állva maradt, meg sem rendült, csupán arcza vált pillanat alatt biborszinüvé, mintha egy halavány rózsa szirmai hirtelen egészen sötétpirosba mentek volna át. Szemeit lesütötte. A férfi maga sem mert fölnézni. — Nagyon régen szeretem s most arra kérem, hogy legyen feleségem. Anna most már magához tért. Az az aggodalom, melyet az előtt való estén érzett, midőn e haragos fenyegetőző szomszédot látta atyja háza előtt elhaladni, most egészen eloszlott, hiszen egy szerelmes állott előtte, a ki ajtóstól ront be a házba. Bármilyen komoly is volt az Anna lelke, de Vernernek ez a művelete, egész furcsa magaviseleté s főként az a sajátságos férfiúból egy elkeseredett imádót csinál, mindez a sok különös uj, együttesen szinte kaczagtatóan hatott reá. Hanem azért nagyhamar ismét elmúlt ez az érzet, mely szintúgy késztette a nevetésre. Most már bosszankodott. Mdl A szabaditó. Irta : Qyalui Farkas. ^ Kimért, hideg hangon mondá: — Hiszen én nem is ismerem kegyelmedet. Verner mohón, sietve válaszolt. Én ismerem kegyedet, leányasszony, ne törődjék azzal, hogy ismeretlennek tetszem, vagy, hogy nem látszom kellemesnek. Igen kényelmes, jó élete lesz melet- tem. Higyje meg. Anna mosolygott s nem tudott felelni. A várakozó szerelmes áhitatos hangon sürgette: — Feleljen hát, édes jó leányasszony, kérésemre. — Verner uram, — szólt a leány, — én nem szeretem kegyelmedet. — Gyerek beszéd, — dörmögé az indulatos férfi, — majd megszeret, ha látja, hogy milyen jó férje leszek. — Abban én nem kétkedem, de én nem tudom most szeretni s nem lehetek a felesége. Én nem is megyek férjhez soha... soha... Most már könyek jelentek meg Anna szemében. Az ajtón Lintzegh .János lépett be. Jól tudta ő előre, hogy mi lesz a jelenet vége. Meg is mondta lányának, hogy röviden, határozottan nyilatkozzék, ha akár micsoda kérdésben kér tőle választ a haragos szomszéd. — Nos, Verner uram, hogy végeztek Annával? Verner arczát a szégyen s a harag éktelenitette el. Hirtelen ránézett Lintzeghre: — Praktika, komédia az egész. Kegyelmed, királybíró uram, gyűlöl engem s ráparancsolt leányára, hogy az is gyűlöljön. Lintzegh néhány pillanatig meredten bámult a dühöngő szeme közé; ime, az imént még oly szelíd szerelmes, most egyszerre ledobva az álarczot, melyet fölvett, ismét a régi indulatos, gyanúsító, rossz. — Térjen magához, Verner uram, viselje magát férfiasán. Mit képzel? hogy én megparancsoltam volna leányomnak azt, hogy kegyelmedet ne szeresse? Verner háborgó indulatában nem tudott szólni, csak elkeseredett pillantással nézte hol az apát, hol leányát. — Tudja meg azt, kegyelmed, hogy nekem méltóságom alól volna komédiáznom, akárkivel, legkevésbé Verner Péterrel. — Akit gyűlöl, ugye? — sziszegte Verner. A királybíró sajnálkozva nézett rá. — A ki tele van gyűlölettel, hiúsággal és minden rosszal. — Ugv, úgy, becsméreljen az én jelenlétemben is leánya előtt. — Most már megmondhatom azonban, — mondá Lintzegh emelt fővel, — hogy nagyon sajnáltam volna, ha leányom, az én vérem, hajlandóságot mutat vala ilyen rideg és annyira önző ember iránt. — Helyes, — mondá Verner, kalapját elővéve az ablak párkányáról, hova nagy illemtudással elhelyezte. — Helyes, — ismételve, — most legalább teljesen tisztában vagyok, s látom, hogy köztünk ellenségeskedésnek kell lennie. Mi tűz és viz vagyunk. (Folyt, köv.)
