Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-05-29 / 22. szám
22. szám. 1909 május 29. 7. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja,, A keresztyén egyház története. Irta: Farkas József. I. Az első pünkösd innepétöl Nagy Konstántin császárig. (30—324. Krisztus szül. után.) 1. Az apostoli kor. Hl. Isteni tiszteletüket az eslő keresztyének a jeruzsálemi templom egyik tornácában tartották, onnan István vértanú meg- köveztetése után menekülvén, egyes házakban, az üldözések idején pincékben, barlangokban gyűltek össze. Megünnepelték a zsidókból lett keresztények a szombatot, a pogányokból lettek a vasárnapot, vagyis Krisztus feltámadásának napját, némelyek mind a kettőt. Az isteni tisztelet egyes részei ezek voltak: az ó-testamentomi zsoltárok, majd kér. enekek, himnuszok éneklése, imádkozás, az o-testamentom és az apostoli levelek egy-egy részének felolvasása, magyarázása, a szeretet vendégsége, az agapé, mely a hívek étel-, italhozományaiból telt ki s mely a köztestvériesség érzetének elevenitésére és a szegények élelmezésére tartatott; ennek végeztével a kenyeret megtörték, a kelyhet sorra adták, igy tartották az úrvacsorát. De szükséges is volt, hogy a hívek magukat a hitben erősítsék s hogy mint Krisztus igaz vitézei, az ellenük támasztott harcokat vitézül megharcolhassák. Már 64-ben megindultak a pogányok részéről az üldözések, melyek harmadfé száz éven keresztül gyakorta megújultak. A kegyetlen természetéről ismeretes Nero császár, ki tanítóját, anyját és nejét is kivégeztette, egyszer azon bűnös gondolatra jött, hogy Rómát felgyujtassa s helyébe pompásabb várost építtessen. Hét napig égett a város, több felerészénel, a benne volt templomokkal, palotákkal hamuvá lett. A római nép e miatt felettébb elkeseredett s most a császár, hogy vérszomját is kielégítse, azt a hirt terjesztette el a nép között, hogy a keresztyének gyújtották fel a várost. A felin gerlődött római pogányok vak szenvedélylvel fordultak Krisztus hivi ellen, közülők számosokat lekoncoltak, másokat zsákba varrtak, a zsákokat szurokkal bekenték s igy állították fel sorba az utcákon, melyek azután meggyujtatván, fáklyaként világítottak. Ezeket nevezték később Néru fáklyának. Ismét másokat ökrök és egyéb állatok bőreibe varrtak, igy kitették őket a színkör, a cirkusz közepére, a fülkékből ebeket, tigriseket eresztettek reájuk s gyönyörködve nézte a nép az ártatlanok széttépetését. Ismét másokat A éró kertjében sorban keresztre feszítettel?. Ezt megelőzőleg a jeruzsálemi zsidók is ismét megkezdték a keresztyének üldözését. Az uj főpap megköveztette Jakabot Krisztus testvérét (63-ban) és másokat is halálra keresett. Csak hogy már ekkor a zsidó nép napjai is meg voltak számlálva; Krisztusnak Jeruzsálem elpusztítására vonatkozó jóslatai (Luk. ev. 19., 43.) beteljesedtek. A zsidó nép, mely magát Isten választott népének tartotta, különben is nehezen viselte a pogány rómaiak igáját, mikor pedig Zsidóország helytartójává a kegyetlen és kincssóvár Gessius Florus neveztetett ki, ki a jeruzsálemi templom kincseit elrabolta, a kinek katonái a szent városban dulást, rablást, s többféle kegyetlenségeket követtek el: kitört a zsidó nép eddig elfojtott dühe, lázadás támadt és ritka elszántsággal, sőt vak rajongással megkezdték a harcot a rómaiak ellen (66-ban). Eleinte sikerült is nekik a rómaiakat az országból kiűzni; de miután nagyobb sereg küldetett Zsidóországba s a vezérséget Yespasiánus, ennek császárrá kikiáltása után pedig fia, Titusz, vette át s miután a zsidók közölt is egy mást gyilkoló pártok keletkeztek, a lázadás leveretett, a szent város iszonyú vérengzések után bevétetett, a templom felgyujtatott és ezzel a zsidó nép a népek közül kitörültetett. Több, mint egy millió zsidó vérzett el akkor a rómaiak fegyvere által, ezrek és ezrek éh-halállal pusztultak el, az életben maradtak közül mintegy százezret rabszolgákul hurcoltak szét a világ különböző részeibe. Róma ezen diadala emlékére pénzt veretett. A zsidóorszégi keresztyének is sokat szenvedtek ezen lázadás alatt; a zsidók bántalmazták őket, mert nem tartottak velük, a rómaiak pedig azért, mert zsidóknak vélték őket. Nagybb veszedelem azonban nem érte őket, mert ők Jeruzsálem ostromol- tatásának kezdetén a városból kivonultak s a Genázáreth tava délkeleti végén fekvő Pella városában vonták meg magukat. Sőt Zsidóország elbukása több tekintetben javukra szolgált, mert hisz ezentúl a zsidóknak nem volt alkalmuk, hogy őket üldözzék ; de meg ezentúl a keresztyénseg a zsid’> külsőségektől, szertartásuktól felszabadult, szabadabban fejlődött és igy a pogányok nagyobb készséggel fordultak Krisztus keresztje felé. Az apostolok közül csak Filep érte meg Jeruzsálem elpusztulását, ki Hieropolisban lakott késő véuségéig és János evangélista, ki az 50-ik körül Efezusba tetté át lakását és az itteni s az ezen vidéken levő kér. gyülekezeteket kormányozta szelídséggel, szeretettel. A zaklattatásoktól azonban ő sem maradt ment. mert midőn Domician császár, ki saját nagybátyját, Flávi- us hlemenst is a keresztyénséghez való vonzódásáért kivégeztette, annak nejét pedig száműzte, a keresztyéneket üldözőbe vette (95-ben) akkor az agg János evangélista is Pathmossc szigetére száműzetett, honnan csakis az igazságos Nerva uralkodása alatt térhetett ismét vissza Efezusba. Ugyancsak Domi- cián Krisztusnak két rokonát is Rómába liurcoltatta ekkor, azt hallván róluk, hogy ők, mint Dávid utódai, királyi méltóság után áhítoznak. Midőn azonban ezek megmutatták kérges tenyerüket a császárnak s elbeszélték, hogy ők eddig is két kezükkel keresték kenyerüket, ezután is ezzel akarják keresni s hogy a Krisztus által alapított ország nem földi, hanem csak az idők végével elérkezendő ország, megvetését kifejező szavak kíséretében szabadon bocsátotta "’két. Efezusbau irta János evangéliumát is, leveleit is, mely utóbbiakban inti a híveket, hogy a hamis tudományt hirdetőknek, az Antikrisztusoknak prédikálását be ne vonják. Mert már az ő idejében is voltak, kik Krisztusról téves nézeteket hirdettek, mint p. o. Cerint, a ki azt tanította, hogy Jézus Józsefnek és Máriának lia volt és vele az isteni erő csak a Jordánba való be- merittetése alkalmával közöltetett; ismét voltak olyanok, a kik a Krisztus által szerzett szabadságot ugv értelmezték, hogy most már szabadon el lehet követni bármiféle erkölcstelenséget, fajtalanságot, az igazi keresztyénnek az ily cselekedetek, nem lehetnek ártalmára. Ilyenek voltak a Nikolaiták és a Jezábel papnő hívei (Jelen. II. 6. 15.) Megható, a mit a régi írások János evangélistáról fentar- tottak. Nevezetesen, hogy midőn már egészen megvénhedett, — mert hiszen körülbelül 100 éves korában halt meg — felvezettette ugyan magát rendesen a gyülekezet isteni tiszteleti helyére, de ekkor prédikálni nem lévén képes, csak ezt mondogatta a körülötte levőknek: „Fiacskáim szeressétek egymást!‘‘ Szép szavak, de a világ 1800 év alatt sem tudta megtanulni. II. A keresztyénség terjedése a II. és III. századokban. Az apostolok halála után is akadtak egyes lelkes férfiak, tik az azoknak nyomdokaiba leptek, az azok által félbenhagyott munkát folytatták; és a II. és III-ik századok történetéhez sok szomorú emlék van fűzve, bár a kereszt.yénségnek úgy hirdetőire, mint követőire igen gyakran börtön, száműzetés, megkorbácsolt atás s vértanúi halál várakozott. (Folyt, köv.)
