Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-16 / 3. szám
3. szám. 1909 január 16. “Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ 3. oldal. zA SZÍV. Irta: Juhász Jenő. Namurov a kis mosatlan ablak előtt állott és kibámult a tájék végtelen fehérségébe. Szeme kidülledt, ajkai szétnyíltak, mint annak, aki nyitott szemmel alszik. Az ágyon lesoványodott asszony köhécselt. A Namurov felesége. Kiaszott arca, vértelen válla olyannak tetszett a tarkaliu- zatú párnák között, mint az erdei pázsit virágai között a meg- sárgultan lehullott nyárfalevél. — Fedor — szóll erőtlenül — Fedorkám édes, hozz nekem teát, olyat, amilyet a múlt héten adott Vaszilissza. Fedorkám, meglásd, az meg fog gyógyítani. Az asszonyt heves köhögési roham támadja meg s a mint fuldokolva rángatódzik az ágyon, a vén bútor repedezett deszkái kísértetiesen recsegnek. Arcza eltorzul, sovány keze görcsösen markol bele a kékcsíkos takaróba. Namurov boszusan fordult feléje. — Fedor, Fedorkám, édes, hozz teát, hozz teát! — Hát, miből hozzak? Nem tudod, hogy a prémeket elvitte a zsidó, a pénzt pedig lenyelte az adó? A lelkemet adjam oda a te teádért, vagy a csizmámat, hogy elfagyjon a lábam? — Fedor, Fedorkám, édes, mpnj ki a Névára. Erezem, hogy jó idő van ma a vadászatra, a nyest, a hermelin a parton csatangol, érzem, hogy szerencséd lesz. Fedor, tudom, hogy ha nem adsz abból az orvosságos teából, meghalok. Még ma meghalok. Namurov Fedor összerezzent. Az utolsó szavakat olyan szug- gesztiv erővel mondotta az asszony, hogy megborzongatta ereiben a vért. Hirtelen vissza is tekintett, mert úgy erezte, hogy ott áll már a háta mögött a csontember. De nem volt ott senki, csak a téli délután fagyos fehérsége bámult be szomorú szemével az ablakon. Namurov vállára vetette fegyverét s övébe dugva néhány töltést, odaköszönt az asszonynak es elindult. * A Néva szakadékos partján zuzmarás fejű füzek bámulnak a mélységbe. Mintha egy sereg őszhajú, őszszakállú, öreg ember térdepelne egy nagy fehér sírgödör előtt. A folyó már beállott. Egymásra torlódott jégtáblákkal borított hála olyan, mint egy nagy, boronálatlan, fehér szántás. Fekete hollócsapat lassú szárnyalással szállott el fölötte. Mind jobban elhalt a hangjuk, mind apróbbá váltak a lebegő fekete madarak, végül egébzen eltűntek az ég sötétszürke palástján. A felhő, mely eltakarta az eget és ráborul a lelkekre, éhes hollóként fölfalta őket. A part fölöttt megroppannak a fűz fagyos gallyai s a zúzmara halk zizegéssel pereg le ágairól. Egy ember törtet a bozóton keresztül. Először egy otromba parasztcsizma tűnik elő, majd két vörös kéz, a kucsma, a fénylő puskacső, — Namurov. A fűzfa gyökerei köz bukdácsolva baktat egy darabig, aztán leguggol s puskáját kereszbe fektetvén térdein, szemét egy, a partba vájt, kis odúra szegezte. Az odú előtt apró, körbefutó nyomok, játszadozó nj estektől taposott parányi süppedések vargabetűi rajzolódnak a havon. Sokáig vár igy mozdulatlanul. Eleinte a vad várása lekötötte minden figyelmét, de aztán, hogy a keze lába fázni kezdett, a hideg gondolatokat préselt ki a lusta agyvelejéből. Elgondolta Namurov, hogy ha neki nem volna felesége, vagy egészséges volna az asszony, mint például a Jabakov Mancsejka lánya, most nem kellene itt a fagyban guggolnia, nem kellene összeharapnia ajkát, hogy a foga vacogása el ne riassza a vadat. Vagy ha a felesége meghalna. Itt újra eszébe jutott a Jakabov Mancsejka lánya s képzelete elé a hóra rajzolta gömbölyű formáit. Valami megzörrent. Hátratekintett. A föltámadó szellő egy csomó száraz levelet szakított le a a fáról s kanyargó Ívben dobta a jégtáblák köze. Namurov visszafordult, — a gondolatai azonban nem tértek többé vissza. Az odú körül megmozdult a hó s a füzfagyökerek közül egy sárgásbarna karcsú állatka bujt elő. Először óvatosan körültekintett, mozgékony kis orrát szaglászva emelte a magasba, aztán pajzán szökkenéssel ugrott ki a süppedő, puha hóra. Nősténye követte. Játszva kergették egymást a havon föl és alá, olykor egész közel futottak a mozdulatlanul célzó Namurovhoz, majd hátsó lábaikra ülve, fülelve megálltak. — A fegyver eldördült s az egyik evetke eszeveszett futással menekült az odúba, a másik pedig a hátára fordult, rúgott egyet-kettőt apró lábaival s elterült. Oldalából vércseppek törtek elő s véresre festették körülötte a havat. Namurov nem mozdult. Várt. Biztos volt benne, hogy az a kis állat, a melyik elfutott, vissza fog jönni a párja után. Biztos volt benne, mert tudta, hogy a nyestnek van szive. Namurov ravasz kópé. Namurov tudja, hogy a nyestnek szive van. Nem sokáig kellett várnia. A megmenekült him csakugyan visszatért. Körülszaglászta párját, panaszos vinnyogással szó- longatta, majd nyaldosni kezdte sebét. Mikor a füstfelhő eloszlott, vidáman ugrott föl a vadász. Nyújtózott egyet, azután végig simogatva a két nyestet, tarisznyájába vetette és fútyörészve indult hazafelé. * A Namurov háza a falu végén volt, utána már csak a korcsma következett, a hosszú, alacsony csárda, mely a mécses fényében vörösen csillogó ablakaival úgy festett a hósivatagban, mint a nagy dunyha alá fázva húzódó lázbeteg. Namurov megállóit. Gondolkozva nézett hol a maga viskójára, hol csapszékre, azután bekanyarodott a kitaposottabb útra. A lelke egy kicsit zsörtölődött s eszébe juttatta, hogy egy beteg asszony otthon megváltásként várja a teáját, de a vadász visszafelelt neki: ,,Ma jó napom van, jól vadásztam, megérdemlem az áldomást. Égj kicsit várhat az asszony.” A Namurov leikével lehetett beszélni. Elhallgatott. Az ivóbóban nem volt senki. A vadász leült a hosszú asztalhoz s félliter pálinkát kért. — Félliter ? Van-e pénzed, atyuskám ? — kérdezte a korcs- maros. — Féllitert mondtam,—felelt amaz és tarisznyájából az asztalra dobta az égj ik nj estet. Ignatievnek fölcsillant a szeme a prém láttára,de azért nem kapott oly mohón utána, mint szeretett volna, s sunyi mosoly- lyal szólott: — Patkányt lőttél, Namurov ? Ezért a patkányért akarsz egy egész féllitert ? — Hát talán még a másikat is elkívánnád azért a korty italért, vén rabló ? — A másikat ? Hol a másik ? — A tarisznyámban, Ignatiev szomszéd, de abból nem eszel, az a felesegemnek kell. Ide azt a fél lit ért, vagy elgyalogolok Ko- valevig azért a kis pálinkáért. Engem nem zsarolsz meg, atyuskám ! (Folytatása következik.)
