Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-05-22 / 21. szám
10. oldal. 21. szám. 1909 május 22. ,,Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“ Regény. A szabaditó. Irta: Gyalul Farkas. Yff 1 1W''“ '(fs •'ö'«* •'ű'# (12. folytatás.) — Köszönöm ezt kegyelmednek, kedves uram, — válaszolt Lintzegh, nyíltan, őszintén s engesztelődött hangon. — Az, a mit tegnap mondtam s a miért idejöttem, nagyon meg fogja lepni a biró uramat, — mondá akadozva Verner. Lintzegh bátorító hangon biztatta ellenségét. — Szóljon kegyelmed teljes bizalommal. Én is igy hallgatom. — Köszönöm ezt a bátorítást, szükségem volt reá — felelt Verner. Aztán körülnézett a szobában, mintha félne attól, hogy valaki még hallgatja. — Lintzegh uram, csodálatos dolgok történtek az én lelkemben. Azt tudja kegyelmed, hogy talán sértett önérzetem, talán félreértés gyűlölettel töltött el engem kegyelmed iránt. A királybíró csöndesen bólintgatott fejével. — őszintén beszélek, — monda mintegy bocsánatot kérve Verner. — Nagyon helyes; igy meg fogjuk egymást érteni. — De ez a gyűlölet nem azért volt olyan heves mert a királybíró uram személyét érte volna. Hiszen mindig becsülnöm kellett jellemének tisztaságát, vasakaratát. Az én gyűlöletem voltaképen védelem volt szerelmem ellen... — Nem értem, — mondá meglepetten Lintzegh. — Királybíró uram, — folytatta remegő hangon Verner, — én már évek óta, kis leány kora óta szeretem Anna leányasszonyt. Lintzegh nem volt képes elfojtani meglepetésében egy föl kiáltást. — Lassanként lopózott bele az én sötét szivembe az ö szép arcza. Küzdöttem ellene, ki akartam űzni magamból azt a képet, nem lehetett. — Csodálatos, — mondá mintegy magának Lintzegh. — Úgy van, csodálatos, hogy egy gyermekleány, aki alig vetett néha egy-egy félénk pillantást reám, igy megbüvöljön. Hogy megszabaduljak attól az érzelemtől, mely úgy gyötört, azt hittem, legjobb lesz, ha gyűlölettel töltöm meg szivemet. De hiában való volt. A szeretet erősebb, mint a gyűlölet és valahányszor küzdelemre kerülnek, úgy látszik, mindig a gyűlölet a vesztes, előbb vagy utóbb győznie kell a szeretetnek. — így van ez jól, — mondá Lintzegh. — Most pedig sorsomat akarom tudni, — szólt Verner. — Attól a választól, melyet én most fogok kapni, az egész jövöm függ. — Csak bátorság, Verner uram, hallgasson meg engem. Verner előrenyujtott fejjel nézett. — Ha leányom, Anna, szereti kegyelmedet, akkor én nekem semmi szavam ellene, de ha nem... — Királybíró uram, akkor az én ügyem aligha nincs veszve. * — Remélem, hogy nem akarja apai auktoritásommal pótolni a leányom szivét. Ez a mondás akaratlanul is erős volt. Verner ösz- szeránczolta homlokát. — Mondtam, hogy én Anna leányasszonynyal talán nem is szóltam, de gyermekkora óta ismerem. Kegyelmed, királybíró uram, tudja, hogy a leány sorsát jó kezekbe tenné le... — És aztán? — Nincs mit mondanom aztán, ha kegyelmed elmondja leányának, hogy ne szalasszon el olyan jó embert, mint én, Anna engedelmeskedni fog. Lintzegh János türelmetlenül fészkelődött s aztán fölugrott. — Már, uram, az nem lehet igy. Az én leányom szivbeli ügyei nem városi ügyek. Ha kegyelmed egy leány hajlandóságát nem tudja megnyerni, hogyan ó- hajtja azt, hogy apja fordítsa kegyelmed felé a lány szivét? Verner lehorgasztotta fejét, a keserűség s a boszu- ság mutatkozott arczán. — Én sem igy cselekedtem, — mondá Lintzegh őszinte gorombasággal, — mikor boldogult feleségem keze után jártam. Ah, minálunk másképen volt ez. Az apjának csak áldására volt szükségünk. És Lintzegh egy kis büszkeséggel simogatta sza- kállát, de ezalatt szemei könnyektől fényesedtek meg. — Jól van, királybíró uram, — nyögött Verner. — Hadd szóljak tehát a leánynyal. Én nem vagyok már gyerkőcz, a ki egy leány szivét mézeskalácsokkal és éjjeli furulyázásokkal akarja meghódítani. Beszélek vele, komolyan, higgadtan, úgy, ahogy egy férfihez illik. Az apa szó nélkül fölkelt s magára hagyta a gyötrődő szerelmest, kezével intvén neki, hogy várjon kissé. Verner ott ült néhány másodperczig, de aztán é- rezte, hogy lázasan keringő vére szétrepeszti szivét, ha nem mozdul helyéről. Az ajtóra nézett, be volt téve. Éles hallásával hallgatózott, sehol semmi lépés zaja sem jutott füleibe. Összekulcsolta kezeit. — Istenem, tőled függ, hogy én jó ember legyek, most segíts. > Ruhasuhogás volt hallható, a következő pillanatban ott állott az ajtóban Anna. Verner nagy meglepetéssel látta, hogy a leány egyedül jött be. Igaz, hogy abban a korban bátran hagyták kisérő nélkül a leányt. (Folyt, köv.)
