Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-05-15 / 20. szám
20. szám. 1909 május 15 Amerikai Magyar Reformátusok Lapja’ 3. oldal. EGY KÖNYCSEPP. Irta: Szemere György. I. Morvay Tóni föl akarta emelni a fejét, de sehogy sem birt vele. Mintha csak oda lett volna ragadva a párnájához. Nem ez volt a hiba, hanem az, hogy tele volt a haszontalan feje mindenféle szesszel és szénsavval. Fogadásból töltötte meg és diplomát kapott érte. Nevezetesen versenyivást rendeztek a fiuk. egy nyilvános bálon. Tóni fényes diadalt aratott társain, egy egész palack pezsgővel előzte meg őket a nélkül, hogy berúgott volna, a mit azzal bizonyitott be, hogy a torna után még egy parázs csárdást ropott Bibi komtesszel, a szigorú nevelésű Zárda-leánnyal s egyszer sem lépett a lábára senkinek. Nem is a pezsgő fütött be a Tóni fejének, hanem a pálinka. Volt a versenyző cimborák között egy nógr.idi korhely is, bizonyos Tormásy Berti nevezetű, a ki megirigyelvén a Tóni dicsőségét, pálinka-tornát proponált. Tóni nem fért a bőrébe, elfogadta a kihívást pálinkára is. Száz forintba fogadott Torinásyval, hogy leissza őt. És megnyerte a fogadást. Ezért kapta a bajivói diplomát barmijaitól és azt a nehézséget fejébe, a mitől felkelni nem tudott. Pedig kerek huszonnégy órát aludt egyhuzamban, annyi idő alatt három hétköznapi mámor is kimászhatott volna a fejéből. De hét palack pezsgő persze és huszonhárom pohár pálinka a fizika törvénye szerint sem párologhat el ennyi idő alatt. De volt Tóninak a fejével a nehézségen kívül egyéb baja is. Megakadtak az eszének a kerekei, nem tudott sem gondolkozni, sem emlékezni. Nem tudta, mi történhetett vele, legvalószínűbbnek azt tartotta, hogy valami ügyetlen kőműves, a mint egy épülő ház előtt sétált, téglát ejtett a feje tetejére. Hogy bizonyosságot szerezzen ez irányban, nagykinosan megnyomta a villamos csengő gombját. Kaiané, jó öreg papucsos gazdasszonya azonnal becsoszogott és Jézus Mária-kiáltással az ágyához lépett... — Miért jajgat Kaláné? — kérdezte Tóni. — Tán meg fogok halni? — Nem, — sápitozott a hü cseléd — de mit miveit a nagyságos ur megint? — Én? — utasította vissza Tóni a szemrehányást. — Hát tehetek én róla, hogy az a tégla a fejemre esett. — Nem tégla esett a fejire. — Hát mi? — Bor van benne és pálinka, az egész szoba tele van a gőzével. — Ja ügyi. . Tóni elrostelte magát, de nem nagyon. Hideg vizborogatást rakatott a tarkójára s mikor annyira jutott, hogy úgy a hogy engedelmeskedett neki a feje, kimászott az agyából és beleállván a fürdőkádba, addig zuhanyozta magát, mig végrevalahára megindultak agyának kerekei is. Emlékezni kezdett a versen vívásra s unkorral telt meg a lelke. Különben is hadilábon állott önmagával. Nem birt a természetével. Szive tele volt érzéssel, lelke csupra eszményi vággyal, de forró, féktelen szenvedéllyel is. S ez uralkodott rajta: gyönge akaratától pozdorjává zúzta minden jószándékát. Osszekülönbözött szüleivel, a kiket pedig a rajongásig szeretett, nekiment legjobb barátjainak, párbajt vívott velük s elidegenítette magától a menyasszonyát is. Hajszálon múlt, hogy vissza.nem kérte tőle a jegy- gyürüjét. A társaságban az volt a hire, hogy haszontalan, szívtelen tivornyahős, lelketlen szoknyavadász. II. Morvay Tóni kártyás is volt egyebek között. De annyi esze mégis volt, hogy csak addig kártyázott, a meddig prénzzel bírta. Valamelyes pénz mindig volt a zsebében, nem csinált adósságot. Igaz, hogy atyja havi ötszáz forint zsebpénzt adott neki. Ennyiből szépen megélhet egy magános fiatalember. De a büszkesége is visz- szatartotta Tónit attól,* hogy másra szoruljon. Nemhogy pénzt, de még szives.séget sem kért soha senkitől. Pénzét megszámolta minden reggel s ahhoz képest költött. A versenyivási kampányt követő reggelen is az volt az első dolga, hogy felöltözködvén, belenézzen a pénztárcájába. Elképzelhetetlenül kínos meglepetés érte. Üres volt a tárcája, egyetlen bankót sem talált benne. Elsápadt, Biztosan emlékezett rá, hogy a bálban még négyszáz forintja volt, a költsége legföljebb annyira rúghatott, a mennyit Tormásvtól fogadásban nyert; — hová lehetett tehát a p ’nze? Kártyázott volna részeg fejjel? Akárhogy erőltette az agyát: erre nem emlékezett... Meglopja volna valaki? Talán a kocsis, aki hazaszállította? Vagy Kaláné? Ez az utolsó csúnya igaztalan gyanúja észretéritette Keresztet vetett a pénzére, hogy elkerülje azokat az apró piszkosságokat, a melyekbe ilyes nyomozatoknál könnyen beletévedhet a jóhiszemű ember is. Nincs, hát nincs. Ergo szerezni kell, hogy legyen. Miután sem atyjához folyamodni, sem adósságot csinálni nem akart, egyéb választása nem volt Tóninak, minthogy eladjon vagy elzálogosítson valamit. Az utóbbira határozta el magát. Rengeteg küzködése volt az álszemérmével, jó egy óráig kerülgette a zálogház környékét, mig le tudta győzni a hiúságot. Föltürte kabátja gallérját, szemébe húzta piuha kalapját, még egy utolsó pillantást vetett az utczára, nem látja-e meg valaki ismerőse: úgy osont lie a hátsó kis ajtón, mint egy betörő. Sokáig kellett várakoznia, mig rákerült a sor. Arca lángolt, homlokán kicsapott a hideg verejték. Olyan volt, mint a hideglelős. Szeme nyugtalanul cikázott a részint könnyelmű, részint szerencsétlen kliensek tömegén, mig végre egy fiatal leány csodá- latosképjen úgy megragadta a figyelmét, hogy nem nézett többé máshová, szinte azt is elfelejtette tőle, hogy hol van. Tizennyolc évesnek látszó, nagy lázasszemü s végtelenül finom arcélü leányka volt. Ruhája fekete volt, arca hófehér. Kivételesen pazar és jól gondozott hajkoronájára fekete bársonycsokor volt tűzve. Egy vékony kis csomagot szorongatott a hóna alatt. Türelmesen, szinte ijedten várta a sort. Egyszer egy nagy köny- csepp> szivárgott a szemébe, de nem törülte le, csak előre hajlott kissé s a köny a földre hullott. A földre hullott a leányka könye, de nem veszett ott el nyomtalanul. A lelke (igen: van lelke a könynek) megszállotta a Tóni szivét és jobban meghatotta, mintha fuldokló zokogásba tört ki a zálogháznak valamennyi egyéb látogatója. Már nem szégyelte magát a nyegle világfi. Egy különös, mondhatni rejtelmes érzés azt szuggeralta beléje, hogy nincs joga pirulni ott, a hol egy nálánál sokkal tisztább, nemesebb lény nem röstelli a szomorúságát. Logika persze nem volt az érzésében, de hát ki is keresne következetességet ott, a hol a lelki változásokat nem az értelem provokálja, hanem az a titokzatos, megmagyarázhatatlan ösztön vagy sejtelem, a minek sem oka, sem eredete nincs s nem egyszer mégis okozatává, végzetévé lesz lelki világunknak. Mikor a feketeruhás leányka átnyújtotta csomagját a korláton, egyszeribe oly kíváncsiság vett Tónin erőt, hogy nem állhatta meg; szinte öntudatlanul félrelökött egy pár szegény asszonyt és a leány mellé állott. Tudni akarta, mi van a csomagjában. Hát biz abban igazi prózai tárgyak voltak: két pár hófehér hímzett alsó nadrág s egy ugyanolyan ing. (Folyt, köv.)
