Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1909-05-08 / 19. szám

10. oldal.

„Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“

19. szám. 1909 május 8.

(10. folytatás.)

A főtéren hirtelen egy egetverő kiáltás hangzott. A czéhek lobogói magasra emelkedtek s harsány hangon kiáltoztak :

— Megvédjük magunkat!

— Meghalunk, ha kell !

— Nem félünk!

Lintzegh szótlanul, de arcán tiszta őrömmel tekintett a mellette álló követre, ki szintén néma örömmel bólintotta fejét.

— Most pedig vonuljon ki-ki haza, mondá — Lintzegh. A bástyákra, a tornyokba kettőztetett őrséget kell állítani. Az utczákon ismét egész éjjel kétszeres őrjáratok járjanak. A magyar kapunál és a hid-kapunál e- rős vigyázat legyen.

— Meg lesz, királybíró uram,— szóltak vissza többen s ezzel jó estét kívánva, csöndesen tova vonultak, szétoszladoztak.

— Most hát én is sietve megyek, bátyám uram, — mondá sóhajtva Baló.

— Bizony, öcsém uram, jobban tenné kegyelmed, ha éjjelre falaink közt maradna, mert még fogságba kerül.

— Benne vagyok én már a fogságban, királybíró uram.

— Ne tréfálkozzék Baló uram.

— Nem én.

— Hát aztán, ugyan bizony, micsoda fogságban nyög Baló uram ?

— Hallgassa meg, biró uram. Kegyelmednek megmondom, de előbb szólok, hogy készüljenek.

A követ két kísérőjéhez indult s nehány szót szólt, mire azok a lovak kantárait igazgatták. Baló visszatért a királybíróhoz s csöndesen indulva előre mentek.

— Lintzegh uram, királybíró uram. Egész életemet a hadi élet foglalta el. Korán kerültem a fejedelem udvarába s tudja azt jól kegyelmed, hogy manapság az erdélyi fejedelem udvara tábor.

— ügy van, öcsém, — szólt sóhajtva Lintzegh.

— Családi életben vajmi kevés részem volt. Anná több a zajos mulatságban, a fárasztó küldetésekben.

— Tudom, öcsém, sokat fáradozott.

— Most már, darab idő óta, csodálatos változás állott lelkembe. Gyűlöletessé vált előttem a cimborák köre, untat a kocka s a tárogató mellett énekelt bordalok. Valami ürességet érzek a lelkemben.

— Csak nem szerelmes kegyelmed ?

Baló arca komoly maradt.

— Az vagyok, már régen, magam sem tudtam, kibe ? Szivem, mely üresen állott, a párját kereste, egy

édes, szelíd, kis leányt, kinek lelke másik fele lesz az én lelkemnek.

— Ej, ki hihette volna ezt kegyelmedről? !

— LTgy-e ? Komolyabbnak, ridegebbnek látszottam, pedig igy van. Szivem egy nemes, jó leány szive után áhítozott s most megtaláltam, a kit álmaimban álmodozásaimban annyit kerestem.

— Örülök, szivemből. — mondá Lintzegh, megrázván a fiatal követ kezét.

— De azt nem tudja kegyelmed, hogy kiről van szó, — mondá mosolyogva Baló.

— Csakugyan, erre nem is gondoltam örömömben.

— Hát a a kegyelmed Anna leánya az.

Lintzegh meglepetésében megállott és pillanatig

szótlanul nézett rá.

Hogy lehet az, Baló uram, hiszen csak alig ismeri Annát.

— Oh, uram, — feleli neki Balé). Mikor nemrégiben először láttam, már észrevettem, hogy valami csodálatos, rejtelmes erő vonz hozzá. Ha élénk, hangos szavú leány volna, akkor magam is tréfálkozom vala vele, de szivem érintetlenül maradt volna.

— Anna komoly, csöndes leány.

— Hiszen épen ez az ékessége, mely lelkemet, szivemet meghódította.

— Oly hamar? — mondá Lintzegh.

— Bátyám uram, — szólt hozzá Baló. Vannak leányok, kiket hiában akarna az ember szeretni, nem tudja. És ha éveken át ismeri őket, akkor is csak közönyös marad mellettük. De aztán . . .

— Nos aztán ?

— Ha egyszer eljő az igazi ? Az első pillanatban, a mint megláttam Annát, szintúgy megrendült bele a szivem. Valami azt súgta nekem, hogy ezt a leányt a jó Isten nem arra teremtette s engem sorsom nem azért hozott hozzája, hogy közönyös legyek iránta.

— Fiatalság, ifjúság ! — mondá megindultan Lintzegh.

— Nem, bátyám, én már a férfi korban vagyok s szivem lobbanása nem szalmaláng.

Lintzegh komolyan, szeretettel nézett az ifjúra.

— Tisztában vagyok teljesen magammal,—mondá komolyan Baló. Én szeretem a kegyelmed leányát. S visszajövök érte, ha nincs ellenére, ha ez a követségem, meg a most folyó hadakozás elmúlik. Persze ehez kettő kell.

— Igaz, — mondá Lintzegh. — A leány és ke- kegyelmed.

— Ah, — felelt mosolyogva Baló. — Ehez a leány szive szükséges. Talán meglesz, mert hiszen a végzet sokkal irgalmasabb annál, semhogy ilyen mély és nagy vonzalmat engedjen az ember szivébe, anélkii^ hogy az viszonzatlanul maradjon. Ettől a csapástól jó sorsom, mely megóvott a török rabságtól, az ellenség lándzsáitól, talán meg fog menteni.

(Folyt, köv.)