Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-17 / 16. szám
2. oldal. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja’ 15. szám. 1909. április 10. A mi helyzetünk Amerikában. Irta : Dr. Móricz Dezső, ref. lelkész. Reánk amerikai magyarokra a leggyakrabban alkalmazott tétel ez: „Ha a zsidók olyan sok századon keresztül olyan rengeteg sok viszontagságok közt is megtudtak maradni zsidóknak es törhetetlenek Intőkhöz, szertartásaikhoz még ma is, meg kell, és meg kell tudni maradni a magyarnak is magyarnak.“ Érdekes tétel és mindenesetre érdekelhet bennünket a fejtegetése is. Igaz-e ez s ha igaz, miért nincs úgy. Miben van a különbség s ha csak kicsi a különbség, hogy lehet azt elsimítani s magyarságukban való megmaradásunkat hogyan lehet olyan törhetetlenné tenni, a milyen a zsidók törhetetleusége. A legelső különbség, — a mi ám nagyon lényeges — az, hogy a zsidónak nem a nemzetisége zsidó ma, hanem a vallása. Nem arra törekednek papjaik, erős zsidó érzelmű férfiaik, hogy megtartsák őket zsidó nemzetnek, hanem hogy megtartsák zsidó- vallásunak. A zsidó előtt a nemzetiség másod-, jobban mondva tizedrendü dolog. Ebben a tekintetben teljesen alárendeli magát a külső körülményeknek, mint megélhetés, családi, egyéni boldogulás, a társadalmi körülmények kialakulása stb. Mások minden helyen, minden társadalomban. Jó magyarok Magyar- országban s képesek feláldozni életüket annak, akkori, jelenlegi hazájoknak az érdekéért, — de aztán elhagyván azt az országot, ha elköltöznek onnan Németországba, 'agy mondjuk Amerikába, ugyan olyan liü fiai lesznek annak az országnak, oda adják, oda dobják életüket annak a másik hazának a boldoguláséért, fennmaradásáért épp olyan nemzeti hősies érzületté , mint előbb előbbi hazájokért. Nincs előttük más nemzet, csak az, amelyiknek abban a pillanatban tagjai. Számtalan példát tudunk erről a történetből. Ha nézzük például a mags ar szabadságharcokat 48-bau, látni fogjuk, hogy a zsidók a magyarokkal egyforma hősiesen küzdenek akármelyik zászló alatt s Görgey s Bem apó becsül annyira egy zsidó harcost, mint egy magyart. S ha tovább nézzük az eseményeket, látni fogjuk, hogy az a zsidó, ki ott küzdött Kápolnánál, mikor a világosi fegyverletétel után kiköltözik anyagi ügyeinek eredménytelensége miatt más országba, elfelejti teljesen azt az előbbi országot s lesz uj hazájának olyan nemzeti érzelmű tagja, mint volt a réginek. Elköltözvén amonnan, áttudja alakítani nemzeti érzelmét teljesen, szolgálatába szegődik uj hazájának, de nem ad fel vallásából semmit, nem egy latnyit, hanem marad hazájában ugyan olyan bigott vallásos zsidó, mint volt régi hazájában. Nem ad fel semmit sem vallása lényeges dogmatikai pontjaiból, sem szertar. tásos külsőségéből. Megtartja uj hazájában teljesen változatlanul azokat a külső ceremóniákat, a melyeket megtartott a régiben és arra kényszeríteni nem lehet, még ha felnégyeltetnék is, hogy lemondjon a legkevesebbről is az alkalmazkodás kedvéért. 'így aztán a zsidó vallás külsőségeivel együtt is változatlanul száll egyik nemzedéki-öl a másikra, az ősökről az utódokra. A ceremóniák nem változnak, a dogmatikai kérdések sértetlenül maradnak, a vallás nyelve, a biblia Írása és olvasása, a hangsúlyozás, az ájtatosság szelleme ugyanaz marad s ugyanaz lesz egyik országban, mint a másikban, ezer év előtt épp úgy, mint ezer év után. A zsidó a nemzetiségváltoztatásáért nem ítéli el zsidó honfitársát, jobban mondva liitsorsosát. Gyermekeinek nem azt tanítja, hogy elsősorban légy magyar vagy angol, hanem azt, hogy meghalsz ránk nézve, megsiratunk, ha vallásodat elhagyod és kitagadunk rokoni szeretetünkből, ha legkevesebbet is változtatod akár a vallási szellemet, akár a szertartásokat. S az egyes nemzetek közt élő zsidók között is megmarad az összetartás, megmarad az az egységes kapocs, a melyik lehetővé teszi, hogy bárhol, bármilyen éghajlat is éljen egy zsidó család, az a másik éghajlat alól jöttét., vagy véletlenül hozzá kerültet nemcsak hitsorsosának, hanem nemzetbelijének, sőt többnek: testvérének tartja. Itt van előttünk ez a kép, megfigyelhetjük mindannyian. Mikor kikötött a hajónk, elnéztem magam is, hogy várják az ott vigyázókul odarendelt zsidók a világ bármely részéből érkezett zsidót. Milyen szeretettel fogadják maguk közé, pedig talán nyelvét sem értik, hiszen egyik magyar, másik o- rosz, harmadik a jó Isten tudja, milyen nemzet közül jött. Megnézhetjük, hogyan kalauzolják s viszik biztos helyre maguk köze. Adnak nekik enni, inni, kerítenek neki helyet, ha boldogulni nem tud, szerető figyelemmel gondoskodnak azoknak a megérkezett idegeneknek minden lépéséről. Vagy nézzük meg az otthoni állapotokat. Mindenikönk láthatta, hogy milyen szeretettel fogad maga családjába egy falusi zsidó egv más országból arra vándorlottat. Bevezeti a szobájába, enni-inni ad neki, nem nézi le szegénysége miatt, megrakja tarisznyáját, megmagyarázza, hogy merre menjen s úgy ereszti útnak. A gazdagabb segélik a szegényebbeket. Iskolákat, jó- téteményü intézeteket egymásután alakítanak s nyitnak. A segély alapok ezerszámra vannak s az azokban részesedés nincs máshoz kötve, mint a valláshoz. Tudják, hogy a nemzetiség mellékes, mert ők már elvesztették anyaországukat, nekik már többet sohasem lesz egy országuk, de tudják, érzik, hogy fajok nem veszhet ki vallásuk miatt, vallásuknak tehát megsemmisülni, vagy csak változni is nem szabad, mert az első változásban benne van a megsemmisülés első csirája. S honnan az a nagy egységérzület? honnan merítik ők a ragaszkodáshoz azt a csodálatos érzületet, s erőt? honnan a nagy testvériség s egymás széretetének az érzülete? A bibliából, az Ü- Testamentomból. Valamelyik nap egy magyarországi tanítóval beszéltem, aki .nevetségesnek és feleslegesnek tartotta., hogy az iskolákban o- lyan sokáig és olyan erővel igyekeznek az ó-testamentumot tanítani s nem értette, hogy miért érdemes azt mindenkinek megtanulni s micsoda hasznot lehet abból megtanulni. Hát azért kell tanulni, azért megismerni, hogy megtanuljuk mi is belőle azt az erkölcsi erőt, a mit abból olyan sok ezer, olyan sok millió annyira megtanul, hogy az képessé teszi őket arra, hogy megmaradjanak évezredeken keresztül változatlanul annak a fajnak, ugyananak a vallásunak. Már most ezzel a vallással, ezzel a fajjal szemben itt állunk mi, magyarok. Mi is elszakadtunk a mi hazánktól. Sok ezeren vannak közöttünk, a kik soha többet nem fogják viszontlátni ősi hazájokat, a kik itt akarnak megtelepedni, a kik ezért a földért, ezért az országért fogják, ha kell, vérüket ontani olyan hősiesen, mint ontották őseink a mi ezeresztendeje fennálló édes Magyarhazánkért. Sokan élnek itt, a kiknek gyermekei teljesen elvesznek arra a hazára, akár óhajtják azt a szülők akár nem. Sokan vannak, akiknek a gyermekeik elvesztik még a vonzódásukat is az iránt az ország iránt, a melyikből eredtek, sőt elvesztik még keleti faji jellegüket is, bajuszukat leborotválva lesz belőlük épp olyan angol, mint lett az ide költözött angolok, spanyolok, németek, vagy a jó Isten tudja, hogy melyik nemzet gyermekeiből. Hazájok történetéről iskoláikban nem tanulnak semmit, a nemzeti érzületet, nem a régi haza iránt tanulják meg a melyiknél sem nagyobbat, sem hatalmasabbat, sem dicsőbb múltút természetesen nem ismer az amerikai. Elfelejtik, de nem is tudják, hogy mily isteni szép ország Magyarország, nem ismerik a tiszapartjának édes vonzását, nem tudják mit regél a rá- kosi szántó, nem érzik, nem hallják, hogy mit dalol a csalogány, a fülemile a kunság terein, — nem, nem ismerik édes hazánk e- zer meg ezer szépségeit, csak ezeknek a rettenetes gyáraknak bőgődudálását. Somogy azúrkék ege helyett az itteni füstös levegőt, a szántóvető magányos csendje helyett a kalapácsok és pörölyök fületrepesztö kalapálását., — igen semmi mást nem é- reznek, csak azt, a mit itt látnak, itt hallanak. Oh, , de fáj ez az ember lelkének, (Vége köv.)
