Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-03-27 / 13. szám
13. szám. 1909 március 27. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja’ 3. oldal. Kossuth házassága. — Történeti elbeszélés. — Irta: Kovács Endre. III. — Lehet, édes anyám, de nekem úgy tetszik, hogy öreg vagyok már a házas életre. — Ne képzelődj, fiam; ezt csak léha, üres szivii, sivár lelkű férfiak mondhatják. Ha oly nőt találsz, a kinek szivében oltár a haza, a kinek lelkében a női erények mellett a hazaszeretet tüze ég, az meg fog érteni tégedet s meglátod, hogy csókjával erőt, kitartást, önbizalmat és reméhyt lehel beléd. Fiam, nagy hatalom a jó, a tiszta lelkű nő! — Tudom, anyám, azért imádlak tégedet ! A hitves szerelme és gyöngédsége sohase oly tiszta és nemes, mint az édes anyáé. — Tévedsz, fiam, mert a hü és nemes lelkű hitves az anyát is pótolja. Én maholnap szintén lehunyom a szemem s mily ridegnek találod majd akkor a világot. De ha lesz feleséged, az megosztja veled örömed és bánatodat; lesz a ki lecsókolja arcodról a küzdelem verejtékét, a ki átfon szrető karjával s igy szól hozzád: Édesem, ne csüggedj! E hangban édes anyád visszhangjára ismersz, a ki a sírból szól hozzád. Kossuthra mélyen hatottak e szavak. Meglepetve nézett anyjára, a kinek jóságos tekintetében egész lelke benne ragyogott. Mintha templomban volna, a mikor ránéz. — Igen, igen, fiam, hidd el, hogy a jó feleség nemcsak áldás, de egy egész élet szerencséje is. A sasnak is van fészke, a hová megpihenni tér a felhők közül. Ha magános életet élne, kihalna e büszke madárfaj, mely imádja a szabadságot s nem hódol senkinek, csak a párjának. — Igaz, anyám, de találok-e lelket, a mely megért engem; szivet, a mely úgy tud majd szeretni, mint én a hazát? . . . — Találsz, fiam, én már tudom is, hogy ki az, de nem mondom meg. Üdülnöd kell, menj hát a parádi fürdőbe és vidd e magaddal Zsuzsiku húgodat. — S ki lesz abban a fürdőben ? — Majd meglátod, fiam; ismerd meg őt közelebbről, beszélhetsz vele mindenről, irodalom, politika egyformán érdekli őt. Igyekezzél megismerni a lelkét, csodás tengerszem az, átlátszó, de mélysége feneketlen. — Igazán kiváncsivá teszesz, édes anyám, mond meg legalább a nevét. — A név mellékes, fiain; az a fő, hogy viselőjét minden tekintetben méltónak találom hozzád. — Majd megtudom Zsuzsikától, hogy kit szántál nekem. De ugy-e anyám, nem fogsz megharagudni, ha Ízlésünk nem találna egyezni? ... — Nem, fiam, bár e felől egészen nyugodt vagyok. Kossuth Lajos néhány nappal ezután Zsuzsika társaságában a parádi fürdőbe érkezett. A mint az árnyas parkban az első sétát tették, Meszlényi Terézzel találkoztak, a ki Rudolf bátyjával egy pádon ült, de mihelyt észrevette Zsuzsikát, azonnal felugrott, hozzá futott, megölelte és megcsókolta. — Isten hozott, édes Zsuzsikám, milyen öröm, hogy itt találkozunk. Ma jöttetek ? — Igen, felelte kissé zavartan Zsuzsika s arca hirtelen lángba borult. Kossuth néma csodálattal bámulta a fiatal leányt. A szép, szőke fürtök, a nagy, beszédes mandula metszésű szemek, az üde, rózsás arc, a lágycsengésü érzelemteljes hang egyszerre megbü- völték őt. — Üdvözlöm Önt, hogy végre kiszabadulhatott fogságából, — monda most a leány kecses meghajlással s kezét nyujtá Kossuthnak. Ä daliás férfiú megremegett. Életében most történt először, hogy egy hangtól, egy érintéstől remegés futott végig a szivén. Felelni akart, de ekkora Meszlényi Rudolf is odaért, barátságosan üdvözölte Zsuzsikát s aztán Kossuthoz lépett. — Kedves bátyám, mily öröm reánk nézve, hogy társaságát fogjuk élvezhetni. Remélem, nem egy-két napra jöttek. — Egy-két hétre, — felelte Kossuth s igy bizonyára még reánk is unnak. — Szó sincs róla ! Eddig halálra untuk magunkat, de mától fogva repülni fognak a napok. — Boldog leszek, ha együtt tölthetjük óráinkat, — válaszolta Kossuth s tekintetével Meszlényi Terézt kereste, a ki Zsuzsikával beszélgetett. Aztán a két lányka egymást karolva megindult a pázsitos szegélyű utón. Kossuth és Meszlényi szintén együtt követték őket. — Ki se mondhatom, mennyire örülök, hogy itt vagy édes Zsuzsikám, — csilingelt édesen a Meszlényi Teréz hangja, akár csak az ezüst csengetyü a hófehér báránykám. — Bátyám kedvéért jöttem el; ő akarta, hogy vele legyek, — felelte Zsuzska. — Nagyon okos volt tőle, hogy idejött, ráfér/egy kis szórakozás, mert nagyon pápista színben van. — Az Istenért, Tercsikém, csak valahogy ezt ne mond neki, mert mi váltig azon bizonykodtunk vele, hogy semmit se változott, — Eredj már, te kis oktondi, — szólalt meg a háta megett Kossuth, — csak nem gondolod, hogy én azt elhittem nektek !? — Hát te ide figyelsz, — monda Zsuzsika hátra fordulva, mire Teréz is megállóit és Kossuth felé fordulva, igy szólt: — Nem csodálom, ha a börtönlég egy kissé megsápasztotta, nehány nap múlva teljesen megváltozik itt e pompás levegőn az arcszine, ha majd elmegyünk az erdőbe gombát szedni, hol a madarak hangversenye, a levelek suttogása, a fák zúgása, a mélységes némaság oly felségessé teszik hajnalban az erdőt . . . — Caakhogy én nem tudok hajnalban felkelni — mondá le- hangoltan Kossuth, mert éjfélnél előbb sohasem fekszem le. — Nem jó szokás, — szólt fejét rázva Teréz. Korán feküdni és korán kelni, ennél nincs egészségesebb életszabály. — De az éj csöndje a legtisztább; a gondolatok is olyanok mint a kisértetek, éjféli órán keresik fel legszívesebben az embert. — Higyje meg Kossuth ur, hogy a legszebb gondolatok hajnalban születnek. Ilyenkor csupa báj és költészet az egész termeszét s gondolataink is költői szárnyakat öltenek. — Édes húgom oly szépnek festi a hajnalt, hogy az ember szerelmes lehetne belé. — Terézbe vagy a hajnalba? — kérdé pajkosan Zsuzsika. Kossuth megrezzent, halvány arcát láng futotta el s aztán vidáman mondá: — Mindkettőbe. Teréz lesütötte szemét s olyan lett egyszerre, mint a májusi hajnal. Két orcája, mint két kinyílt rózsa, a homloka pedig a hajáig lángpiros. — Nézze csak Zsuzsika — kiáltott föl Rudolf — amott esik az eső, itt pedig milyen tiszta az ég. — Akárcsak az én lelkem, — mondá a távolba merengve Kossuth. Az a része, mely önök közt van, verőfényben úszik s a mely haza felé tekint, az meg könnytől ázott, • — Ne búsuljon, — mondá Teréz, — hazánknak is lesz hajnala; az éjszaka örökké nem tarthat, — De mikor? Megérjük-e mi azt? . . . — Ez tisztán az oly nagy férfiaktól függ, mint Ön. Kossuth érezte, hogy ez a hang a szive mélyébe nyilait. ( Folytatása következik.)
