Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1909-03-06 / 10. szám
10. szám. 1909 március 0. Végszó Kuthy~- hoz. Mindenekelőtt azt vagyok kénytelen kijelenteni, hogy a „Bevándorló“ f. évi február hó 5-iki számában „Válasz Kuthynak“ czimen megjelent czikkét én, e sorok írója irtani, nem pedig tiszt. Harsányi László lelkész ur, mint ezt nagyt. Kuthy Zoltán ur állítja s eszerint cinem bujt az aláírók háta mögé, mint ezt Kuthy Zoltán ur tette. Nekünk erre nincsen okunk, sem szükségünk. — Hogy a fen térni i tett czikk a nagyt. urnák az elevenére tapintott, mutatja azon keserv és feljajdu- lás, melyet Kuthy urnái előidézett. S mivel nem tagadhatja meg természetét, az igaz szónak súlya alatt megint csak azon, tőle megszokott hangon, a piszkoló- dás hangján felelt a Heti Szemle febr. 13-iki számában. Fentemlitett czikkemben felvetettem a kérdést, vájjon a nagyt. urban a rosszakaratú irigység, vagy a nevetséges korlátoltság nagyobb-e? Örülök, hogy erre önmaga adta meg a választ, utóbbi czikkével bizonyságát adván annak, hogy mindkét tulajdonsággal bőségesen meg van áldva, mert különben megfogadta, volna a tanácsomat és nem vágná a fát önmaga alatt. Most pedig lássuk a tényeket, melyeket azért hozok fel itt, hogy ismerje meg végre a newyorki magyarság azt az embert, aki a saját émelygős szavai szerint „átrepült az óceánon, hogy az amerikai magyarokat boldogítsa.“ Nagyt. Kuthy Zoltán ur az általa szerkesztett Heti Szemle hasábjain rágalmaz, gúnyol és gyaláz bennünket, mivel ez idő szerint egy amerikai egyház szívességét veszik igénybe s azt állítja, hogy emiatt nem vagyunk igaz reformátusok, hanem presbyteriánusok. Ezt a huzug állítást Ön ugyan képes önmagával elhitetni, de józanul gondolkozó ember ez állításnak hitelt nem adhat. Kérdem Öntől, nagytiszteletü Lír! Nem vette-e Ön is az A ve. A és 8-ik utcza sarkán egy idegen egyház szívességét igénybe az egyháza számára mindaddig, mig nem volt saját templomuk? Kérdem: nem állott-e Ön, aki most duzzad a magyar érzelmektől, a német misszió szolgálatában s nem-e húzott onnan fizetést? Ha nem volna annyira rövidlátó, méltányolná, hogy azt senki sem rótta fel Önnek bűnnek. Mi joga van már most Önnek, kérdezem Önt az emberi tisztesség nevében, lelkészünket és egyházunkat uton- utfélen gyalázni, felőlünk a legfantasztikusabb rágalmakat terjeszteni? Ön megszégyenitőnek tartja, hogy a templomunk fölött a khinaiaknak vasárnapi iskolájuk van. Higvje el nagyt. Uram, hogy efelett! megbotránkozásával állította ki önmagáról a legszánalmasabb bizonyítványt. Mert ha valamivel többet forgatná a bibliát, az uj testamentumban azt is olvashatná, hogy a kereszténység első századaiban az Apostolok a legelvontabb helyeken, katakombákban, pinczékben, padlásokon és barlangokban voltak kénytelenek az Ur igéjét, Krisztus tanításait hirdetni. Érte őket emiatt szégyen? Vallja meg őszintén, nagyt. Ur, nem-e az fáj Önnek, hogy egyházunk létezése folytán a zsebe van érzékenyen érintve? De haladjunk tovább! Ön, tiszt. Harsányi Lászlóra, egyházunk derék lelkészére, hamis vádakat szórt. Megtámadta őt mint papot és mint embert. 0 e rágalmakra nem felelt, hanem dolgozott, ahogy egy igazi lelkésznek dolgoznia kell, 5- oldal. aki nem akarja és nem tudja lel koszi hivatásával összeegyeztetni a nyilvánosság előtt való veszekedést. Ön, nagytiszteletü ur, 1903-ban, amikor még a német misszió szolgálatában állott, egyházi fegyelmi vizsgálat alatt volt paphoz nem illő életmód folytatása miatt. Ezen fegyelmi vizsgálat tartatna alatt Ön nagyt. Harsányi István bridgeporti magyar ref. lelkészhez néhány levelet intézett, amelyek egyikében ez áll: „Nem magamért irok, mert talán jobb volna, ha én már nem élnék, de hat könyörgő kéz nyújtását nézzétek, családom jövője lebegjen előttetek. Ha tényleg titeket megkérdezne Whitmer (a német misszió szuperintendense), lie süssétek rám, kérlek nagyon, a gyalázat bélyegét. Én konokul fogok Kacziánynyal szemben mindent tagadni, mert mást egyáltalán nem tehetek.“ Egy másik levelében öngyilkosságot emleget. Midőn tehát talpa alatt égett a föld, akkor jó volt Önnek a Harsányi-család, akkor tudott kérni, tudott esdekelni, hogy a Harsányiék jó szivének szánalmát megnyerje a maga számára. S most, ime minő hálával, minő nagylelkűséggel fizeti azt vissza annak a családnak? Ö11, nagyt. Uram, Harsányi István rét. lelkésznek ezt irja: „Olyan aljas, nemtelen bosszúra lelkész-ember nem kapható. Judási tett ez!“ Ezzel szemben ön 1908 október havában, amikor a llfi-ik utczai magyar ref. egyház énekkara tánczmu- latságot rendezett, amelyen Harsányi László és Jezer- niczky Aladár magyar ref. lelkészek is jelen voltak, azon mulatság dátumát viselő levelet intézett nevezett lelkészek felettes hatóságához, amelyben azt mondja, hogy a nevezett lelkészek a mulatságon sörrel, borral és pálinkával éltek s lelkészhez nem illő magaviseletét tanúsítottak. Pedig Ön, nagyt. Uram, tudja, hogy ez állítás, szemenszedett hazugság. Kérdem most már: melyik volt a judási tett? Kacziány be tudta bizonyítani állításainak valódiságát, amit különben Ön is beismer, amikor azt irja: „Az a borzasztó, hogy nemcsak én magam követtem el olyan dolgokat, hanem mások is és most magamnak kell mindenért megszenvednem.“ Tehát beismerte a vád igaz voltát. Az ön áruló levele azonban, mely minden alapot nélkülöz, a mulatság napján kelt, tehát előbb Íródott, mintsem a mulatság megtörtént. Egy lelkészhez, egy tisztességes emberhez méltó eljárás volt ez? De az illetékes körök ismerik Önt a maga valójában, ezért is nem intézték el az Ön kérvényét kedvezően, amikor Ön a Presbyteriánus Boardnak felajánlotta szolgálatait, azon presbyteriánus egyháznak, a melyre most kigyót-békát kiált. Tette Ön ezt pedig akkor, mikor közel volt ahhoz, hogy a német misszió lehúzza a válláról a palástot. Ez lévén Önhöz a nyilvánosság előtt az utolsó szóm; kijelentem, hogy feltettem Önnél annyi józan felfogást, hogy előbbeni válaszom után észretér és komoly emberhez illő módon fog viselkedni. De Ön jobbnak látta piszkolódásait folytatni s igy nekem is újból a tollhoz kellett nyúlnom, hogy odaállítsam Önt, a színtiszta igazság átható fénye elé. Most már a tér egyedül az Öné. Tobzódjon, dühöngjön. Szórjon annyi rágalmat, amennyi Önnek jól esik. Nekem arra nem lesz többé semminemű válaszom. Maradok, New York, 1909 évi februárius 16-án, őszintén sajnálkozó felebarátja Farkas István, a 14-ik utczai magyar ref. egyház jegyzője. „Amerikai Magyar Reformátusok Lapja“
