Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1908-11-28 / 48. szám

8. oldal*

»Amerikai Magyar Reformátusok Lapja.«

vagyunk, azért bizzunk a mi mennyei Atyánkban ; Ö tudja, mire van szükségünk és mindeneket meg fog adni a maga idejében. Ö maga adta ajkunkra eme kérést: A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma is ; Ígérete szerint meg is fogja hallgatni. —• Azért reménykedve bizzunk őbenne.

Dicsérünk tégedet s hálát adunk neked, Istenünk, hogy kishitűségünket megbünteted és hitünket erősítsd a mező virágai által, melyeket kezed oly pompásan felékesitett. Engedd, hogy ezeknek intelmére ügyeljünk s te benned bizzunk. Istenünk és Atyánk vagy te nekünk s tudod, mire van szükségünk ; ezért bízunk mi te benned. Add meg ma is, a mire ssükségünk van s tisztítsd meg lelkünket a földi gondoktól. Vigasztald a szegényeket és nyomorultakat s bátorítsd őket fájdalmukban s gondoskodjál ró- lok atyai jóságod és könyörületességed szerint. Add meg e múlandó, földi életben táplálékunkat és ruházatunkat szükségleteink mértéke szerints öltöztess fel egykor minket az üdv ruháiba és részelte s kegyelmes asztalának ajándékában bö mértékben.

(Chr. Dieffenhach) Amen.

A meghalásról.

— Dr. N othnagel nyomán. —

(Folytatás és vége.)

Ha a halált elvérzés okozza, a halál fizikai fájdalom nélkül következik be. A vér kiömlésével nagy mennyiségben távoznak el a testből az oxigént szállító szines vérsejtek, vagyis azok a sejtek, melyeknek működése az életet és az idegrendszer ingerlékenységét teszi lehetővé. A vérsejtek számának megcsappanásával csökken az idegrendszer ingerlékenysége, a látóhatár elsötétül, végül teljes öntudatlanság fátyolozza be szelíden az eszméletet s az elvérzö fájdalom nélkül hal meg. Ha a végső perc előtt rángatózások észlelhetők, azok a körülállókat megijesztik, a haldokló azonban semmit sem érez.

Csakhogy az embereknek csupán kis része esik külső erőszak áldozatául, a végtelen nagyobb tömegnél betegség okozza a halált. Hogy alakul a meghalás ilyen esetekben ? Testi kínok és szenvedések kinozzák-e a haldoklót ?

Egyes haldoklóknak kétségen kívül az utolsó percig kell szenvedniük, bár az utolsó percekben, ezekben is elsötétül az öntudat, így agydaganatban szenvedő beteg az utolsó pillanatig szenved Örületes fejfájásban, egy elszakadt belü, vagy nagyon gyorsan lefolyó hashártyagyuladásban szenvedő szerencsétlen beteg, tűrhetetlen fájdalmakat érez, a megégett ember borzalmas börfájdal- makban szenved, különben a megégés okozta halál a legkínosabb és legördögibb halálnem, ha csak nem áll be rövid idő múlva a megváltó megfulladás. Lélekzési nehézségekben és levegöszomjban szenvedők is sok esetben, majdnem az utolsó percig kegyetlen kínokat szenvedned. Lehetne még nehány, ezekhez hasonló esetet is felhozni, ámde ezek mégis határozottan kivételek. Vizsgálódásunk helyessége szempontjából e helyen hangsúlyoznunk kell azt a tényt, hogy ezek a fájdalmak nem a meghaláskor nyilvánulnak, nem a meghalás létesíti őket, hanem előbb is megvoltak és a betegség folyamatához tartoznak. Itt nem a meghalás, hanem a betegség kino3.

A fájdalom nem tartozik a meghalás folyamatához, mert a természet bámulatra méltó körültekintéssel tudja még a meghaláskor is, az élni vágyás hatalmas ösztöne és a meghalás elkerülhetetlen szükségessége közti ellentéteket kiegyenlíteni. Ha a természet hatalma mindig tisztán érvényesülhetne, ha működésében nem zavarnák meg erőszakosan, akkor még világosabban jönnénk nagyságának és jóságának tudatára. Mert nézzük csak, miként halnak meg azok az emberek, a kik életüknek betegség által meg nem rövidített, természetes végpercéhez érnek ? Fájdalom, bánat és haláltusa nélkül csendesen elalszanak. Varigny-nak a halálról szóló iratából merítjük a kővetkező jellemző párbeszédet: »Mit érez ?« — Jiéidozték a haldokló százéves Fontenelle-töl. »Semmit, csak azt,

48. szám. 19Ő8 november 28.

hogy nehezemre esik élni.« És mikor Brillat-Savarin, haldokló 93 éves rokonának egy pohár vizet adott, ez igy szólt hozzá : »Köszönöm szépen ezt az utolsó szolgálatot. Ha valaha oly idős lennél, mint én, akkor be fogod látni, hogy az embernek a halál épp oly szükséges, mint az alvás.«

Agg korban, az élet természetes vége idején a szervek petyhüdtek, sorvadtak lesznek, minden működés lassúbb, fáradtabb lesz és ezzel együtt az élnivágyás ösztöne is gyengül, végre teljesen megszűnik. Ez a rejtély magyarázza meg azt, hogy miért szende- rül el az ember szelíden és békésen életének valóban természetes végén.

Ugyanazokat a változásokat, a melyeket a tulajdonképpeni és szó szerint vett természetes meghalás alkalmával a szervek visszafejlődése révén a szellemi és kedélyi élet terén észlelünk, más módon előidézve, az idöelötti betegség okozta, tehát természetellenes meghalásnál is megtaláljuk. Sok hevenyés lázas betegségben a baktérium okozta méreghatás az idegrendszerben oly nagy lehan- goltságot s még teljes öntudat mellett is, oly nagyfokú közönyötsé- göt idéz elő, hogy a beteg igazán nem törődik azzal, vájjon meghal-e, vagy nem. A ki pl. valaha súlyos tífuszon ment át, maga is igazolhatja e tétel helyességét. A legnagyobb nyugalommal gondol az ember ilyenkor a halál lehetőségére, az élnivágyás ösztöne teljesen megszünhetik és a meghalás testileg és lelkileg panasz nélkül áll be.

A mit itt a betegségtermelte méreg létesített, azt más esetekben az összes szövetek lesoványodása, vagy az általános kimerülés idézheti elő, mely az agyvelö ingerlékenységét mindinkább csökkenti. Szervei megbénulnak, a beteg álomkóros lesz, az elgyengült szív kevesebb ,-ért visz az idegközpontokba s végül eszméletlenség közepette alszik ki az élet szikrája. De már előbb megcsökkent az életvágy.

Hasonló módon megy végbe a meghalás azokban a betegségekben, a melyek lélekzési nehézségekkel járnak. Az idegsejtek és idegrostok ingerlékenysége az oxigéntartalom megfogyatkozása miatt egyre gyengébb lesz. Ezzel együtt minden benyomás intenzitása, sőt az előbb még éles fájdalom és a gyötrő levegöhiány is csökken. Minden baj enyhül, a meggyötrött kedélyt elhagyják a gond és a rettegés, az alkotó szellemet pedig a gondolkodás tehetsége. Az emberi érzések legszentebbje és legtiszteletreméltóbbja, a szeretet is elmerül a halál lágy, gyöngéd álomnélküli ölelésében. A visszamaradottakra nézve kimondhatatlan szomorú, a távozónak kimondhatatlan jótétemény ez a gondolat.

Ezen a felfogáson nem változtat semmit, ha olyan mozdulatok észlelhetők, melyek kínra és fájdalomra engednek következtetni; sem ha görcsös rángatózások, vagy rettenetesen hangzó hörgések észlelhetők. Nekünk retteneteseknek tetszenek, de nem rettenetesek a haldoklóra, mert beálltuknál már rendesen abban az eszméletlen ádapotban van, mikor minden benyomást már csökkent mértékben, vagy egyáltalában nem tud megérezni. És ha a halál tiszta öntudat mellett áll be, a mi elég ritkán történik, ott is gyakran egész váratlanul, minden előjel nélkül szakad meg az élet fonala ; egy hirtelen szivbénulás — s az élet megszűnt.

A meghalásra vonatkozó tapasztalataink és megfigyeléseink tehát a mellett bizonyitanak, hogy a testi meghalás fogalmát környező, nagy rettegéssel átszőtt nézetek leginkább csak a képzelet szüleményei. A meghalás igazában csak kevés esetben rettenetes s éppen ezen esetek legborzasztóbbjait: a tüzhalált és a kinpadot nem a természet, hanem az ember szerzi embertársainak. A természet többnyire irgalmasabb az embereknél. Ha mindig és egyedül érvényesülhetne és az emberiség elérhetné életének természetes határát, akkor úgy gondolnánk a meghalásra, minta fáradt ember az alvásra. De a természet ott is, hol nem a szervezet természetes elhasználódása, hanem betegség, vagy külső erőszak okozza a halált, könyörületesen szétteríti leplét, hogy reszkető teremtménye előtt elfödje a félelmet és az ijedtséget. Nem testileg kínos a hálálj a lelki halálfélelem a kínos.