Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1908-10-31 / 44. szám
44. szám. 1908 október 31. »Amerikai Magyar Reformátusok Lapja,« 3. oldal. A gyülekezet és a vasárnapi iskola. — Irta: PASTOR. — (5 I agadhatlan tény, hogy a vasárnapi iskola a magyar refor- é I mátus egyházközségekben még csak a gyermekkort éli. így SÜL nem is lehet csudálkoznunk a felett, ha sem a rendszer, sem a tanitás nem áll olyan magas fokon, mint a minő fokon áll a testvér angol gyülekezetekben. Ez az oka annak is, hogy a vasárnapi iskola és a gyülekezet közötti viszony nincs tisztázva. Pedig hogy nem minden gyülekezetünkben érdeklődnek a vasárnapi iskola iránt és hogy a hol némi érdeklődés van is : annak oka bizonyára az, hogy a vasárnapi iskolát sokan a gyülekezettől teljesen független intézménynek tekintik. Téves felfogás! A vasárnapi iskola valójában a gyülekezetnek veteményes kertje s ezért a gyülekezettel szerves összefüggésben keli állania. Eredményes munkát csak: úgy végezhet egyik is, másik is, ha a közös czélt tekintve, vállvetett erővel munkálnak a tényező erők. A mi szomorú viszonyaink között ma még ezen a téren a lelkésztől várjuk a legnagyobb szolgálatot. Neki kell elöljárni példával és cselekedettel. El kell ismernünk, hogy a lelkésznek a fölavatása az, hogy prédikálja az evangyéliumot; de azt is tudjuk, hogy az ö kötelessége az is, hogy a Jézushoz vezesse a kisdedeket. Kötelessége épen a magyar református lelkésznek, akinek ha szeme van a látásra, látja, hogy micsoda rémitö örvény előtt állanak a mi magyar gyermekeink, ha nem gondoskodunk vallásos neveléséről. A magyar szülék jó részben megelégednek annyival, hogy nehány legszükségesebb imádságot szajkó módra megtanítsanak gyermekeiknek, — de többre nem vágyakoznak s elkívánják a lelkésztől, hogy ilyen tudással konfirmálják meg gyermekeiket s bocsássák az Urnák asztalához. A magyar családoknál a nyomorúságos »burdos« rendszer miatt felette sok veszélynek van kitéve a gyermekek lelkülete. A folytonos dorbézolás, a fajtalan trágár beszédek, a minden szégyen nélkül való istenkáromlás, korán beégeti magát a gyermeki lélekbe s a lélek természetes virágait elnyomja a konkoly. Ha a lelkész megelégszik a felnőttek gondozásával s gyülekezetének kicsinyeire gondot nem visel: mi lesz a gyülekezetből tiz-tizenöt esztendő múlva.? Szét szórt nyáj! Ezért van szükség arra, hogy a lelkész legjobb erőinek latba vetésével, komoly igyekezettel senkitől jutalmat nem vá”va, sokszor még a félreértés gúnyos szavával is küzdve, legyen vezére, tanítója, mindene a gyülekezet vasárnapi iskolájának. Ki merné kétségbe vonni, hogy a gyermekszív a legfogékonyabb minden tanításra. Nyitva van azok előtt a külső ráhatások előtt, amelyek a jellemet formálják. Azért a lelkésznek a legfőbb teendője az, hogy ahol maga nem győzi a gyermekek tanítását ott ö tanítsa a gyülekezet által kiválasztott tanítókat. A lelkésznek okvetlen ismernie kell a tanítókat. Tudnia kell, hogy kik ők s miként állanak a Jézus Krisztus előtt. Ha ezt a kötelességet elmulasztja, úgy a jövendő romlásnak magvát hintegeti el. Szelet vet s bizonyára vihart fog aratni. A lelkész mellett azonban ott kell állnia az egész gyülekezetnek. Minden egyes egyháztagnak, családfőnek, vagy ifjúnak teljesen tisztába kell azzal lennie, hogy a vasárnapi iskola az az alap, a melyen a gyülekezet jövendője épül. Magyar gyülekezeteink legtöbbjében az a téves felfogás uralkodik, hogy a felnőtt gyülekezeti tagoknak nincs semmi keresni valójuk a vasárnapi iskolában. Ha vallásilag, a biblia ismeretében úgy ki volnának is képezve a gyülekezet tagjai, hogy mindent tudnának,— ha ugyanez lehetséges volna,— még ebben az esetben is szükség volna arra, hogy jó példaadás végett részt vegyenek a vasárnapi iskola munkájában. E végből a vasárnapi iskolát a gyülekezettel szerves összefüggésbe kell hozni. A gyülekezet elöljárósága legyen az iskolának a legfőbb felügyelője. Az egyes tanítókat ne a lelkész, vagy a vasárnapi iskolai elnök válassza ki, hanem a lelkész által vezetett tanítói tanfolyamnak a növendékei közül a gyülekezet válassza, hogy igy a tanítók érezzék, hogy ők a gyülekezet bizalmának a részesei s a gyülekezet elöljáróságának felelőséggel tartoznak. A gyülekezet kezébe tenném a vasárnapi iskola elnökének, titkárá-. nak a megválasztását is s elvárnám, sőt megkövetelném, hogy úgy az egyik, mint a másik a gyülekezet évi számadó gyűlése elébe, a yftsáutft{4 jukola munkájáról jelentést tenne, a mely bizonyára buzdításul szolgálna az egész gyülekezetnek arra nézve, hogy a munkában, mely Isten országának építését czélozza, mindenki egy szivvel-lélekkel vegyen részt. El nem tagadható igazság az, hogy az Isten országának építésében az a gyülekezet vesz leginkább részt, a melynek nemcsak minden tagja, tagja a vasárnapi iskolának. A szüléknek tehát nem az a kötelességük, hogy gyermekeiket küldjék a vasárnapi iskolába, hanem az, hogy vigyék oda. Hogy a vasárnapi iskolai helyiség otthonossá, vonzóvá tétessék, arról a gyülekezetnek kell gondoskodnia. Igaz, hogy a mi templomaink közül egy vagy kettő épült úgy, hogy ezt a czélt is szem előtt tartotta. Bámulatos ebben a tekintetben az angol templomok berendezése. Mi magyarok még mindig ott vagyunk, hogy tornyainkat emeljük a magasba s a lelkeket pedig a földnek porában hagyjuk. Mindenek felett való kötelessége végül a gyülekezetnek az, hogy előmozdítsa a gyermekeknek a megtérését s azt, hogy ők a Krisztuséi maradjanak mindenkoron. Nem szabad elfelednünk, hogy minden gyermek az Isteniek kiválasztott edénye s imádkoznunk és dolgoznunk kell azért, hogy egész életükön át azok maradhassanak. Igyekeznünk kell arra, hogy a gyermeki tisztaságot és ártatlanságot megtartsuk, mert ilyeneké a mennyeknek az országa s a gyermekek szája áhal dicsöittetik a menynek és földnek Ura. Egy vasárnapi iskolai tanító beszéli a következő történetet: »Egy alkalommal egy kis leánynyal találkoztam, ki a kérdezte tőlem, hogy nem vasárnapi iskolai tanító vagyok-e? Igennel válaszoltam. A kis leány szinte könyezve mondotta: — Oh, ha szüleim megengednék, hogy én is menjek a vasárnapi iskolába. Szava egészen megindított s azért azt mondottam neki, hogy vezessen szüleihez s majd beszélek velők, A gyermek bemutatott szüleinek s az apa szinte káromkodva mondotta : — Nyomorult, hát nem megtiltattam, hogy ilyen helyekre menj ! A korbács után nyúlt, hogy megverje. — Remélem uram, hogy nem fogja gyermekét én miattam megverni — szóltam közbe. Ügy-e bár az ön leánya engedelmes, szófogadó ? — Igen, de kicsoda ön ? — En, az ön barátja vagyok s szeretnék önnel beszélni, ha kegyes volna engem meghallgatni. — Nos, halljuk ! — Remélem, hogy nem bántja ön gyermekét azért, hogy behívott engem, hogy látogassam önt meg. He úgy megtetszett a beszédje, hogy nem állhattam meg, hogy fel ne keressem az atyját is. Két óra hosszáig beszéltem az atyával s már-már kész volt arra, hogy leányát elengedje a vasárnapi iskolába, mikor az anyának szólott: — Mit szólsz hozzá mama, engedjük-e Jenikét a vasárnapi iskolába ? Az anya átkozódni kezdett s az én szivem majd megszakadt e keményszívű emberek látására. De nem csüggedtem el. Másnap újra felkerestem őket s végre is elengedték a gyermeket az iskolába. Egy vasárnap reggel hozzám jött a kis leány s igy szólt: — Uram, ön az én legjobb barátom ezen a világon. Ön hozott ebbe az isko lába, hol megtanulom, miként kell az Istent imádni. Mielőtt ide jöttem volna, úgy éreztem, mintha fájt volna valami a lelkemben. Azóta megtanultam, hogy a bűnösség érzete ez s ezt csak a jó, irgalmas Isten veheti el rólunk. Megtanultam, hogy szeretnünk kell mindeneket s ma újra születettnek érzem magam s valami olyan érzés van szivemben, amelyet megmagyarázni nem lehet, eh én érzem, hogy megtaláltam a Jézust s ezért az ön nevét imáimba foglalom. E kis gyermek öreg atyját a betegágyon téritette a Krisztus hoz, kinek hűséges katonája lett életének a végéig s az egész család kitartó munkása lett .a vasárnapi iskolának s természetesen a gyülekezetnek is « Gyülekezeteink javáért alapítsunk vasárnapi iskolákat! Ez a virág az, a melv a legszebb gyümölcsöket hozza. Oh bárcsak soha el ne hervasztaná ezt, a virágot a gyülekezet közönyének a jéghideg fuvallta,
