Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1908-02-01 / 5. szám

5, szám. 1908. február 1.

4. oldal. .-Amerikai magyar reformátusok lapja.«

A hóember.

Minden évszaknak megvan a maga gyönyörűsége, különösen a gyermekek számára, kiknek derült arcáról még a zordon tél sem űzi el a vidám mosolyt. Még ök nem érzik az élet fájdalmait, gyönge vállaikra nem nehezednek a megélhetés emésztő gondjai!

A nehéz munkától megtört ember örül, ha fedél alá huzódhatik, a meleg kályha mellé, midőn jön a tél dermesztő hidege. Az eleven gyermeki kedély ekkor is vonzódik a természet kebelére, ártatlan szive felismeri a tél szépségeit. Bámulattal nézi az ablakon képződő jégvirágokát, tapsol a szállingózó hópelyheknek s örvendezve kiáltja:

Esik a hó ! Oh jaj be jó.

Maholnap szánkázunk A jégen csúszkálunk Esik a hó 1 Oh jaj be jó !

Egyik legkedvesebb mulatságuk ilyenkor a hóember építés.

Mai képünk is egy ilyen jelenetet ábrázol, a mint az édes anya szelíd mosolylyal nézi hóembert épitö gyermekét

a hajósok és hittérítők szemeivel, a kik mindenütt emberevöket és bálványimádókat látnak.

Az emberevés kétségen kívül a legnagyobb vadság jele, a természetszerűleg társas életet kereső ember természetével meg nem egyezik, tehát természetellenes. Nem is általános az seholsem a föld kerekségén, hanem mindenütt csak társadalmi kinövés és torzulás. Ez a szörnyű társadalmi bűn azonban nemcsupán az úgynevezett természeti ember fogyatkozása, hanem előfordult ez a múlt időkben és előfordul az u. n. müveit társadalomban a jelenben is, még pedig sokkal gyak. rabban, mint gondolnék. A közbeszédben, rémes történetekben oly sokszor ismétlődik, hogy az emberek a legna yobb szükségben csak úgy tudtak segíteni magukon, hogy gyengébb társaikat megették, igy nemcsoda, ha a végső szükségben levő ember arra gondol, hogy ilyen utálatos módon mentse meg nyomorult életét. S hogy ez igy van, tengerparti nagyobb városok törvényszékei tehetnek róla tanúságot, hol gyakran fordul elő olyan eset, hogy élelmiszer nélkül maradt hajósok eszik meg társukat. Jut-e azért valakinek eszébe, hogy általánosítsa az ilyen kivételes eseteket, s mindnyájunkat emberevöknek nevezzen ? Nagy városok sötét bűnei közt nem példátlan

volt már, hogy gyilkosság utján - szerzett tetemeket mértek jóhiszemű vevőknek. Elvetemedettek vagy örültek kivételes tetteiért az egész társadalmat vádolni senkinek sem jut eszébe, legfeljebb talán egy khinai, egy más társadalmi műveltségben élő idegen volna képes erre.

Ha megköveteljük, hogy beszámíthatatlan esetekért ne legyen felelős egész társadalmunk, akkor nekünk sem marad meg az a jogunk, hogy szintén kivételes bűnért megvádoljuk a vadnak nézett emberek összeségét.

Az emberevés olyan értelemben, a milyennek mi azt otthon elgondoljuk, nem divatozik sehol e világon, még a különösen emberevöknek ismert melanéziaiak s salamonszigetiek közt sem. Nálunk úgy gondolják azt el, hogy ezek sokszor Ínyencségből falatozzak fel egymás közül azt, a melyiknek a teste kívánatos pecsenyének látszik, sőt hogy ha a családapa kedves gyermeke beteg korában megóhajt egy jó falatot, ennek a kedvéért feláldozza neki másik gyermekét. Az európai képzelet már felállítja a rendes embermészárszéket, hol szabott áron mérnek emberhúst, berendezi a hizlalókat, és hisz a rendes embervásárokban.

A mi következtetéseink messze járnak a valóságtól. Mint társadalmi kinövés, előfordul az emberev. s ma is Ujbritania és Ujirland szigetén is némely helyen, de nem oly rendszeres intézmény, a milyennek mi elgondoljuk, hanem emberi rosszindulatból származó torzkinövés, Én magam Ujirlandban és Ujbrittaniában nem éltem hosszabb ideig, nem is egy egész évig, de a német ujguineai telepeken állandóan 1000-töl 1500-före menő ujbritaniai, ujirlandi és salamonszigeti származású, tehát azokból a par excellence em- berevökböl toborzott munkáscsoport tartózkodott közvetlen környezetünkben, sőt ezek közül telt ki házi cselédségünk is. tehát elég alkalmam volt gondolkozásmódjukat megismernem. De bar tömegesen éltek együtt s természetesen halálosvégü verekedések sem voltak köztük túlságosan ritkák, azért sohse jöttünk annak nyomára, hogy embert ettek volna. Történt olyan eset is, hogy egy 15 férfi és 2 nö jól álló csoport a honvágytól sarkalva, haza akart szökni egy lopott dereglyén, de elfeledvén, hogy őket gőzhajón hozták, azt hitték, hogy néhány nap alatt haza érnek s igy csak kevés eleséggel látták el magukat; a tenger árja azonban ellenkező irányba, Ausztrália felé hajtotta őket s hetek múlva a dereglye a Louisiád szigeteknél ért partot, hol már csak két legény és egy leány voltak életben. Es ezek az u. n. em- berevök éhen pusztulnak el, de nem jutott eszükbe, hogy mások élete árán mentsék meg a két. Én nem mernék jót állani, hogy európai szülött meg nem tette volna. És mégis őket nevezzük emberevöknek !

Vannak-e még vademberek ?

Irta : Biró Lajos.*)

(Folytatás).

Igenis lehet szó másféle műveltségről, állíthatunk fel benne fokozatokat, de nem humánus, és nem helyes tölünk, hogy ha az európai műveltséget csak azért igyekeznénk magas polcra állítani, hogy az alantabb állókat meg se lássuk. Az igazság az, hogy az emberi fejlődés törvénye nemcsak a mi társadalmunkra nézve érvényes hanem a föld bármely félreeső részében levő emberekre is, az általános emberi jó és rossz tulajdonságok ugyanazon hatásokat váltják ki a földkerekség minden népénél.

Nem érintettem még az egyik legfőbb okot, melyért a Csendes tenger szigetlakéit a müveit társadalom leginkább, s talán legméltóbb okkal tartja vadembereknek: a kannibálizmust, az emberevést. Ujguinea pápua lakói megmenekültek e szörnyű vád alól, mert Ujguinea egyik legelsöbb kutatója, a ki a német birodalom számára megszerezte ezt a területet, dr. Finsch Ottó, elég el- ogulatlan természetvizsgáló volt, hogy ne lásson