Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1908-09-26 / 39. szám

39. szám. 1908 szeptember 26. »Amerikai Magyar Reformátusok Lapja.« 3 oH»l Először haboztak belépni, attól tartva, hogy rossz helyen járnak s kissé zavartan látták, hogy ez egyszerű, igénytelen fiatal leány, kiről úgy vélekedtek, hogy olyan művész, ki két keze mun­kája után kénytelen megélni, ily kényelmes lakásban lakik. De azért csengettek. Egy livrés inas nyitotta ki elöttök az ajtót s miután nevöket bemondták, egy szalonba vezeté őket, melynek pazar bútorzata teljesen megzavarta őket. Moussia, lebocsátott göndör hajjal, fehér plüsböl készült pongyolában ült egy hosszú kereveten. Sovány és sápadt volt s tágra nyílt szemei még e sápad- ság daczára is foszforeszkáló fényben úsztak. Észrevévén a kerté­szeket, örvendetes felkiáltásra fakadt, kínosan felemelkedett s ki­aszott kezét nyújtván feléjök, igy szólt: • — Boldog vagyok, hogy Önöket viszont láthatom, — s csak­nem mindenik szónál hevesen köhögött, — már le akartam menni) hogy megköszönjem szivességöket... De nem szabad kimennem... ügy látszik, túl csigáztam magamat festményem bevégezhetése végett... s a fűben meghűltem... Egy ideig ide vagyok kötve... A férj és feleséggel megdöbbenéssel szemlélték. Fájdalmat okozott nekik, annyira megváltozott; a kertész a csomagot forgatta kezében s nem merte átadni. — Nem kívánjuk mi azt., — mondá végre a kertészné, — mivelhogy Ön nagy beteg... Máskülönben rossz néven vettük azt, hogy nekünk e selyem ruhát küldte... A mit tettünk, tiszta szív­ből tettük, s nem volt szükségünk ajándékra azért, mely oly szí­vesen fogadtuk szerény otthonunkban.. Ekkor aztán férjem elha­tározta, hogy a ruhát visszahozzuk. — Nem én, te akartad visszahoznr, — szakitá félbe a férj. — Önök mindketten nagy gyerekek, — kiáltott fel Moussia, s a régi mosoly ült az arczán; — még több fájdalmat okoznak nekem, ha ezt visszautasítják. Azt akarom, folytatta a kertésznéhez fordulva, hogy mint tőlem kapott emléket viselje, ha már eltá­voztam ez ámyékvilágból. iá midőn a férj és feleség hangosan felkiáltva tiltakoztak, hogy az ö korában a beteg hamar talpra áll, Moussia gyorsan ezt vá­laszolta: — Nem; — úgy érzem, hogy éltem gyertyája hamar kialszik. Nem fogok nagyon soká élni. Tudják, hogy az éles elméjű gyer­mekek... Próbált mosolyogni, de könny áztatta kökényszinü szemeit s a kertészék is, hallván e szavakat, melyeket köhögési rohamok szakítottak félbe, úgy érezték, hogy könny szökött szemökbe. Moussia fejét rázta é3 a beszédet másra terelte. — És az almafa, kérdezte, még mindig olyan szép ? — Oh igen, válaszoltak, virágait elhullatta, de a gyümölcsök már kezdenek kötni és kilátásunk van bö almaszüretre... Majd szeptemberben el fog jönni megizlelni. Kisasszony, a jó sevres-i dombok levegője helyre fogja állítani egésségét teljesen! Újra megrázta fejét s hátra dőlt párnáira, — kimerülve, s a beszédben már kifáradva. Midőn a kertészék elmentek, lecsukta szemeit és az almafára gondolt, mely a füvei benőtt fasor s a kert virágai közül oly magasra kiemelkedik, — Szép növésű fa volt! Gazdag nedváradat keringett benne gyökerétől csúcsáig. A nap előtt zöld lombját s termékenységét fitogtatta. Kinevette az erdőt és szelet, a hűvös éjét s az égető meleget; inig ö mint szobafogoly, kit Páris legtudósabb orvosai környeztek, betegségében nap nap után fogyott s úgy érezte, nem éri meg az őszt. Fiatal volt, gazdag imádatra méltó, csodálatos tehetséggel megáldva s annyi mondani valója volt és annyi festménynek eszméje fogamzott meg agyában, — mindhiába! Október végén, midőn a sevres-i dombon, a kertben, az élet­erős almafa alatt, melyet dér csípett meg, piros pozsgás daloló leányok segitettek a sárguló levelek közül az almákat leszedni, a kertészek fekete szegélyű levelet kaptak, mely tudatta, hogy Moussia meghalt S a kis házikó derék lakói siratták ez imádatra méltó leányt, a ki egy hónapon át, oly élénk és vig lakója volt a falusi kertnek. Sajnos, a nagy városoknak zajos forgatagában az ember élete olyan, mint egy száraz lehulló levele. Az első napi gyászos meg­hatottság után a párisi világ, mely csodálta, ünnepelte, magasz­talta Moussiát, visszatért a rendes napi dologhoz s örömökhöz. Három gyászba öltözött nő maradt a Villiers utczai lakásban siránkozva. Egy áprilisi délután, a mint mély fájdalmukban elmerülve, némán ültek a szalonban, hol a megholtnak ereklyéi állottak, csengettek s az inas a sévres-i kertészeket vezette be. Kiöltözködtek e látogatásra; a fekete kabátba burkolt férj ügyetlenül forgatta kalapját feke'.e keztyüs kizében, az asszony pedig jegykendöje alatt egy elég nagy csomagot tartott elrejtve, — Mentege;ödzenek, hölgyeim, — kezdé a kertész, — ha alkalmatlankodunk. Nem akartuk, hogy ez az évszak elmúljék a nélkül, hogy el ne mondjuk Önöknek, mily gyakran emlegetjük szegény kisasszonyt, s az évnek ebben a szakában még inkább, mint máskor. S az ö rá való emlékezésképen meg akartuk Önöket valamivel ajándékozni. S ugyanekkor az asszony feltárta kendőjét s egy nyaláb virágzó ; allyat húzott ki alóla. — Ezek, folytatá, amaz almafának első virágai, melyeket a kisasszony lefestett s ezeket hoztuk önöknek. Jobban kifejezik ezek azt az érzelmet, mely Moussia kisasszony iránt eltölti szivünket. És ha megengedik, fogunk hozni mindaddig, inig a fa virágot hoz s gyümölcsöt terem. Óh, ilyen az egyszerű szivek jósága! Többet ér az a költők minden ékesszólásánál, a föld minden kincsénél. A kertészek sza­vukat megtartották, — s innen van, hogy Moussia arczképe min­dig halvány rózsaszínű virágokkal vagy érett almákkal van díszítve melyeket híven és őszintén nyújt az öreg almafa. a fiatal korában elhunyt művésznő emlékének oltárára. Francziából: Székely Sándor. — Egy nevezetes találmány. A napokban a washingtoni szabadalmi hivatalhoz egy nagyon érdekes s hasznos találmányt adtak be. Egy bányász sapkát, amelyen villany lámpa van alkalmazva. Miután a szerkezet nagyon egyszerű, a villany­telep olcsó áron előállítható, a sapka a benne elhelyezett telep daczára sem nehezebb a szokottnál: nemsokára vége lesz a pet­roleum, vagy a sunshine nevű égő anyag használ ttának. Miután a villanyfény üveg alatt van, vége lesz a nagy bánya szeren­csétlenségeknek is. Bárcsak minél előbb szabadalmaznák és alkal­mazásba vennék, hogy ne kellene olyan sokat aggódnunk a mi testvéreink miatt, kik mindig a halál árnyékának völgyében járnak. _A.Z Irta: THEURIET ANDRÉ. (Folytatás és vége.)

Next

/
Thumbnails
Contents