Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1908-09-12 / 37. szám
37. szám. 1908 szeptember 12. »Amerikai Magyar Reformátusok Lapja.» 3. oldal. lön haza édes atyja, hanem inkább, hogy nem-e sok édes anyjának annyi ideig várakoznia és hogy nem-e lenne jobb, hogy ők is hamar menjenek a jó Istenhez? Már két hónap múlt el amaz vihar óta. Henrika ott ült ablakánál és varrt, nem ügyelt többé a halászok járás-kelésére, mióta közük nem volt hozzájuk, a tenger-partra pedig csak akkor ment, mikor el nem kerülhette az arra vezető utat. Ez volt oka annak, hogy nem tudta, miszerint ma sok nép csödült össze a homokos tengerpartnál és meg sem figyelte, hogy a háza előtt elmenölc egy tengerbe fűlt tengerészről beszéltek, kit két hónap után kimosott a tenger a homokból, melybe temetve volt. Ekkor amaz öreg halász jött be, ki őket a viharos esőben haza vitte s mondá: Henrika, Isten a te részedre csodát tett, még- egyszer megláthatod férjedet és el is temetheted. Úgy, mint akkor, kivezette öt az öreg s ime, a puha homokon, megaranyozva a lemenő naptól, ott feküdt Henrikjének sértetlen, meg nem romlott alakja! Egy sikoltás után ráborult. Isten meghallgatta könyörgését, megláthatta még egyszer arcza vonásait. Két napon át övé lehetett még Henrikje — igy hívta <öt mindig — azután eltemették és az özvegy ékesíti fel sírját. András is segit neki a díszítésben és Mariska virágokat szed a tenger partján s ülteti a sírra, mondva: »Kedves apám ezt szereti.« György bátya özvegye e csodálatos eseményt is hasznára forg--------------------- . ■■ ------- . 1 ditotta, mert elbeszélte a fürdői vendégeknek, hogy mik épen maradt férjének segédje ama vihar után két hónapig homokba temetve s még ruhája is ép volt, mikor a viz végre kitakarta; ezen elbeszélés megint jövedelmezővé tette kéregetését. Henrika azonban munka által kívánt megélni, s Isten meg is áldotta igyekezetét. Ha ráér, estefelé szívesen kimegy a tenger partjára, leül ott a homokon, hol a nap lemenése olyan, mintha az a tengerbe merülne. Ha azután ragyog az ég és a tenger a leáldozó naptól és szól az esti harang, akkor keblére vonja gyermekeit és beszél nekik amaz aranyos városról, melyben nem lesz többé siralom, hol Isten maga fogja letörülni a könnyeket, hol öröm és békeség lesz és azután beszél nekik atyjok felöl, hogy milyen jó és kegyes volt, hogy milyen forrón szerette és egykor viszontlátni fogja őket, nemcsupán egy napra, hanem örökre. Szólt nekik a világ Idvezitöjéröl, kik ezen örökkévaló boldogságot szerezte meg nekik s hogy oda akarják őt követni, a hova őket vezéreli. András ilyenkor, derék atyja felöl hallva, mint alma, mely nem messze esett a fájától, önkénytelen kérdi édes anyjától: »De, ugy-e, mégis csak szabad lesz nekem is tengerészszé lennem ?« — »Ha Isten is úgy akarja!« — válaszolt ilyenkor, az Isten végzésében megnyugodni tanult édes anya. L. A. A szerzetesség, eszményei és története. Ikta: HARNACK ADOLF. (Folytatás és vége.) Akkor először is olyan hangok voltak az egyházban, melyek a püspököket és nyájaikat az elöhaladó elvilágiasodástól óvták, akik Krisztus követésének amaz ismeretes mondatait szó szerinti szigorral hasonlították össze a világias keresztyénekkel s az eredeti egyszerűségre és tisztaságra való visszatérést kívánták. Akkor még egyszer és stlrgetöleg felhangzott az a kiáltás, hogy az életet át kell alakítani ama remény alapján, hogy az Ur a közel jövőben vissza jön. Voltak gyülekezetek, melyek püspökeiktől vezettetve, a pusztába vonultak; voltak gyülekezetek, melyek mindent eladtak, a mivel bírtak, bogy minden akadálytól menten mehessenek az érkező Krisztus elé; voltak olyan hangok, melyek azt hirdették, hogy a keresztyének hagyják el a széles utat s keressék a keskeny ösvényt és szoros Kaput. Az egyház inkább a viszonyok nyomása miatt, mint szabad elhatározásból, másként döntött. A nyílt kapun bevonult a világállamba, hogy ott hosszú időre berendezkedjék, hogy azt az utczá- kon krisztianizálja, de mindent meghagyjon neki, istenein kívül. És maga az egyház ellátta magát mind ama javakkal, melyeket elvehetett tőle, a nélkül, hogy azt a rugalmas szerkezetet, melybe! most már berendezkedett, szétpattantaná. A philosophiával megteremtette az egyház az uj keresztyén theologiát, annak felfogását kizsákmányolta, hogy saját nagyságát növelje, annak jogszabályait, kereskedelmét közlekedését, művészetét, kézműiparát szolgálatába hajtotta, sőt vallásgyakorlatábó) is volt mit tanulnia. így a harmadik század közepén az egyházat felszerelve látjuk mind ama hatalmi eszközökkel, melyeket az állam és kultúrája neki nyújthatott, behatva az élet összes viszonyaira, minden engedményre készen, ha nem a hitvallásról volt szó. E felszereléssel nagy stilü világ misszióhoz kezdett s azt keresztül is vitte. És mi lett amaz ó-hitüekkel és komolyokkal, kik a világegyház ellen az evangyélium nevében tiltakoztak, kik Istenüknek szent gyülekezetét akartak gyűjteni, tekintet nélkül a számra és körülményekre? Ök nem tarthatták magukat tovább a nagy egyházban, és a menynyiben nagy többségük, hogy szigorúbb követelményeiknek alapja legyen, Istennek uj, végérvényes kinyilatkoztatására hivatkoztak, mely Phrygiában bizonyom MoiVaiu-nak jelentett ki, siettették a szakadást. Kiváliak és kiválasztattak. De mint történni szokott, a küzlelembeu m'g kisebbek, még gyengébb elméjüek lettek. Ha előbb fenkölt lelkesedés mintegy magától hívta elő a szigorú életformákat, most ezeknek amaz eredeti életet kellett megőrizni s létre1 hozni. Ök törvényesen voltak életrendjükben, mely kevés fokkal volt szigorúbb ellenfelükénél és gőgösek lettek a tiszta keresztyén ség birtoká- bin (ezt ök mondták.) A világegyház tagjainak keresztyénségét, mint félig meggyilkolt, czifra és világi keresztyénséget megvetették. A »montanistäk«-nak e »szektá«-jában és az ezekkel rokon, régebbi és ridegebb »enkratiták«-éban (önmegtartóztatóbb), mely ember kerüléséről, szigorúbb böjti és imarendszabályairól, a papi Hivatal, egyházpolitikai rend, minden birtok, még a házasság elleni bizalmatlanságáról nevezetes, a későbbi szerzetesség elöfutárját akarták felismerni — nem jogtalanul, ha mindkét mozgalom indokaira nézünk, de egyébként mégis nagyon különbözők azok. A szerzetesség a világegyház viszonlagos jogosultságát tételezi fel, ama »montanisták« mindég jogosultságot tagadtak. Az egyházban kettős erkölcsiség útja, jóllehet már közeledett, a harmadik század elején még nem uralta az összes felfogást a keresztyén életről; épen a »montanismus«-nak az egyházból történt kiválása bizonyítja ezt. Az egyház »valló«-it, »szüz«- eit, nőtlenéit, Istennek szolgáló özvegyeit, ha hűek maradtak gyülekezetükhöz, mindenesetre becsülte s annál inkább, minél gyakrabban kellett tapasztalnia, hogy e hősök a nagy gyülekezet iránt bizalmatlanok lettek. De e szellemi arisztokraták még ép oly kevéssé voltak szerzetesek, mint a montanisták. Ehhez járul, hogy a szerzetesség alapelvül olyan életmódot állapított meg, mely első sorban nem Krisztus országának küszöbön álló kinyilatkoztatására való kilátáson épült fel, hanem ama gondolaton, hogy az Istennel zavartalan viszonyban áll itt e földön és halhatatlanságot nyer a más világon. A szerzetességnek össze kellett szedelüzködnie a világból való elmenekülésre, a montanistáknak nem volt szükséges oly kifejezetten elfutni attól, a mit lelkesült reménynyel már mint meglett dolgot tekintettek. Fordította: Székely Sándor.
