Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1908-08-01 / 31. szám

3t. szám. 1908 augusztus 1.

»Amerikai Magyar Reformátusok Lapja.«

Szóval, bárhova nézzünk, minden ember élete a láthatatlanhoz van utalva mindenütt, a láthatatlanhoz ezer szállal van kötve. Még az anyagelviség alapvető és amaz egyetlen bölcsesége is, hogy csak az anyagi, érzékelhető létezik, hogy az anyag örök, nem a tapasztalás tétele, hanem a hivéstöl függő elv, melyet nem lehet bizonyítani. Tehát még az anyagelviség is a láthatatlanon alapszik.

Mi, keresztyének, a láthatatlanra nézünk, azaz ne:n testi szemeinkkel, hanem szellemi ismeretünkkel nézzük. Vagy hogy pontosabban adjuk vissza az apostol szavait; fürkésszük a láthatatlant, figyeljük, törekszünk felfogni és megérteni. Ne gondoljátok, hogy egész más, egészen uj világot k?ll képzeletünkben megalkotni s elgondolni; ne gondoljátok, hogy gondolkozással kellene magunkat gyötörni, hogy mintegy a dolgok belsejébe hatoljunk és az érzékfölöttiek uj, tudományos ismeretét megnyerjük; nem! elátható világban, a gyakorlati életben ismerjük meg, érezzük és látjuk a láthatatlant. Erre törekedjünk akaratunkkal, érzelmünkkel es cselekedetünkkel.

Tudjuk és megtanuljuk az evangéliumból, hogy a láthatatlan a tulajdonképen becses, állandó, maradandó, mely felé felette kell törekedni; csak ez az, a mi szilárdan megmarad az élet változásában. Mindenek előtt a szellemi, a személyi, erkölcsi és vallásos láthatatlan. Ehhez tartoznak mindama láthatatlan javak és erők, a melyeket a természeti életben csak ismerünk; de mindenek előtt mégis az, a mit az evangélium hozott és biztosított nekünk: igazságosság, béke, öröm, szabadság, hit, szeretet, remény. Mi látjuk a világot; de Istent ismerjük el az ég és a föld teremtöjének. Látjuk az eseményeket, de az ö bölcsessége s gondviselése sugárzik abból felénk. Látjuk az ember külső növekedését, de mi jel- lemfejlödésre ügyelünk. Látjuk a külső cselekedeteket; de az érzület után tudakozódunk. Látjuk az embereket s bennök Isten gyermekeit tekintjük. Látjuk Krisztust s ö benne Istent, a mi mennyei Atyánkat találjuk meg.

Mint keresztyének, ezt tapasztalhatjuk s ezt is kell tapasztalnunk. A ki ezt felismerte, gyakorolja és ennek birtokában van, az mindig jobban és jobban megfogja tanulni e mondást: mi nem resteskedünk.

II.

Legalább az apostol a gyakorlati életre nézve azt a felette fontos következtetést vonja, hogy: »a mi szomorúságunknak egy szempillantásig való könnyűsége a dicsőségnek felette igen-igen örökkévaló állandóságát szerzi nekünk « Az élet szomorúságaiban a láthatatlan javak bizonyosságát kell megőrizni. A szomorúság tényleg alkalmas arra, hogy az emberi szivet megpuhitsa, bágyadttá és bátortalanná tegye. A nehéz munkáknak legalább van czél- jok; de az élet bajai és szenvedései czéltalannak, czélellenesnek látszanak, származzanak azok bár embertársainktól vagy a természetből kifolyólag. Avagy mirevaló volna a betegség, fogyatkozás, aggkor, gyűlölet, ellenségeskedés, félreismertetés és a szenvedéseknek egész serege? Nemde a szomorúságnak e sorozata a legelső bizonyíték arra nézve, hogy rossz világot, »rósz időket élünk, rósz csillagok járnak ?!«

Az apostol minden földi szomorúságot szempillantásig való könnyűségnek nevez. Az e valóban ? Szempillantásig való, ezt az ellenfelek is elfogják ismerni; és hozzá fogják tenni: az az egyedüli jó, hogy a szomorúságnak egyszer be kell végződnie. De hogy könnyű volna ? Soha, sohasem ! Ha csak egyetlen egy szenvedésnek a súlya esik is a szegény szívre, gyakran megszakad — és ha a szenvedések raja szövetkezik ellenünk, az élet meg van keserítve, semmivé van téve, é« az emberfia összeroskad a teher alatt.

Ez egészen helyes — még azok előtt is, a kik a láthatatlan világról semmit sem tudnak De az apostol épen keresztyéni tapasztalatait nyilatkoztatja ki. Ha volt ember a földön, akit szenvedések látogattak meg, akkor ö volt az. Más ember bátortalan lett volna, De Pál ismeri a láthatatlant, né« a lát3. oldal.

hatatlanra és keresi a láthatatlant, mert tudja, hogy csak a szerencsétlen állapotban lehet igazán hinnie s megtanul hinni. Ha a mi külső sorsunk s állapotunk nem változik és nem köny- nyebbül, nekünk magunknak kell megváltoztatni, megszilárdítani, jellemben mindig érettebnek, szívben forróbbaknak, akaratban elhatározóbbaknak, alázatosságban és erőben mindig gazdagabbnak kell lennünk. Ezt tanuljuk Krisztus követéséből, a láthatatlanban, az örökkévalóban levő bizodaloinból.

Aztán, ha a nyomorúságot igazán elvisoljük, mindinkább megismerjük Krisztusnak és Istennek dicsőségét a szenvedésben és annak elviselésében. Megismerjük a lelki erőt, a dicső önfeláldozó szeretetet, a bátor hitet, a remény nagyságát, az isteni könyörüle- tességnek e világot uraló hatalmát. Nem történt-e meg már veletek is, hogy elmentek a szenvedőkhöz vigaszt nyújtani s ott keresztyéni szenvedőket találtatok s magatok is vigasztalással eltelve, távoztatok onnan, mély tiszteletet és erőt s a szellemi és hitélet világában szükséges értelmet vive magatokkal. És egyszersmind a biztos, azt a bizonyos sejtelmet a jövendő dicsőségről, azt a szilárd tudatot, hogy a menyország mienk marad.

E végnélküli örök dicsőséggel szemben minden földi nyomorúság rövid ideig tartó és könnyű. A szenvedés egyúttal nehéz műtét, a mely által a mennyei orvos gyógyít bennünket. Látjuk a műszereket, érezzük a fájdalmai, aggódunk és csüggedüok, de micsoda a fájdalom az enyhülés érzetével, a gyógyulás tudatéval szemben? Erről gondolkozzunk; és ha orvosunkat ismerjük s veszteg maradunk, ki fogjuk állani a fájdalmat, s tapasztalni fogjuk, hogy az igazán elviselt szenvedés a dicsőséget mennyire előmozdítja. mily sok embert hívhatunk tanúnak, a kik mindnyájan hasonló szenvedést álltak ki, a kiket az Isten, a mi orvosunk kezelt, és igazán, teljesen kigyógyitot*,. Ök mindnyájan azt a vallomást teszik, tudjuk, hogy a háborúság békességes tűrést nemz, a békességes tűrés pedig megkisértést, a megkisértés pedig reménységet. A reménység pedig meg nem szégyenit, mert az Istennek szerelme kiontatott a mi szivünkbe a Szentlélek által, ki nékünk adatott. (Róm. 5. 3—5.)

III.

Ezzel pedig már eljutottunk a valódi keresztyéni életnek legfelsőbb titkához, melyet az apostol e szavakkal ad értésünkre: »bár a külső ember megrothad, de a benső ember napról- napra uj életre kél.«

Ám hervadjon cl életünk, ám jöjjön az aggkor fogyatkozásaival. Ám szaporodjanak az ősz szálak a barna hajfürtök között, ám fogyjanak el a földi lét erői. ám fenyegesen a halál és rothadás.

Aki a láthatatlan világ erőit és javait ismeri és magához vette, nem fog csüggedni. Az élet változásinak, saját létünk múlandóságának közepette megmarad, növekszik és megújul a mi benső lényünk, a benső ember mi bennüik, saját énünk, mi magunk, kik láthatatlanok vagyunk és örökkélartó, láthatatlan világra rendeltetünk, És mennél inktbb előtérbe lép a múlandóság, mennél iukább körül vesz bennünket, annal inkább bizonyosak leszünk a láthatatlan, örökkétartó világ, annak igazsága és szükségessége felöl, s abból isszuk naponként az élet vizét, melyet Idvezitönk ad nekünk, mely az örökkévalóságban bugyog. Mi keresztyének vagyunk és iparkodnunk kell azon, hogy az ó ember, naponkénti bünbánat és vezeklés által, kivesszen belölünk s meghaljunk a bűnnek és gonosz kívánságoknak s naponként ismét megújuljunk s feltámadjon az uj ember bennünk, ki igazságosságban és szentségben örökké él Isten előtt.

K. T. Ily nagy dolgokat fog az evangélium bennünk művelni, ha nem állunk útjába, Ez a láthatóban láthatatlant, a nyomorúságban dicsőséget, a múlandóságban megújulást szerez nekünk Ne legyünk hát restek, de ennek teljességéből merítsünk erőt, kegyelmet és üdvösséget. Ámen.

W. Bornemann után

Síekely Sándor*