Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1908-06-06 / 23. szám
2. oldal. »Amerikai Magyar Reformátusok Lapja.« 23. szám. 1908 junius 6. Istenem, de édes itt nyugodnom végre, Ez öreg h ijlékban, liol a bölcsöm ringott! Tegyétek közelebb, ide a karszékre, Hadd hajoljon rám, — a régi rozmaringot. Aztán, édes anyáin, nehogy elfelejtse, Vagy te feleségem, te kicsi, te drága, Mihelyt az ereszben megszólal a fecske: __ Költsetek föl engem pünkösd hajnalára ! Jaj de rég hallottam korán harang szavát, Avagy halottam, de nem értette szivem ; De ha ez a miénk megcsendül odaát, Mind a három versét elhallgatom híven. Megvan e még az én Harangozó Jóskám, Ki a végén olyan szépen szaporázta? Dehogy van, akkor is ör. g volt már jócskán. — Költsetek fel engem pünkösd hajnalára ! A Nap ébredését is olyan rég láttam — A méhesből vagy a pince tetejérül, Rózsaszín selyemmel hímezett ruhában Mikor kicsillan a határ peremébül. Költsetek fel engem, hadd főssé arczomat, Haló vány arczomat, pirosra sugára, Meleg csókja helye talán piros marad...... — Költsetek föl engem pünkösd hajnalára ! De édes apámat senkise zavarja, Magam szedek ágat, s a mikorra felkel: Eöl is tüzködöm a kapura, ablakra S beszórom az udvart szilfalevelekkel. Azután megszedem a virágok szépét, Hogy koszorút kössek a házunk falára, Meddig hajtogatja édes apám: nézd, nézd — — Költsetek fel engem pünkösd hajnalára ! Mikorra, persze a koszorúhoz érek, Te is ott leszel már én szivem, én szárnyam, A virág közül kiszeded a fehéret — De jó válogatni ugy-e, a virágban ? Tudom: Mariskáé lesz mind, az a rózsa, A ki mimi-mama lesz a lelkem máma, — Hanem a tüsköt jól leesipegesd róla...... ■—- Költsetek föl engem pünkösd hajnalára ! Hát a mondókáját tudta-e hibátlan ? Időm se jutott niég, hogy kikérdezhessem, — Az a pesti gyerek, hej de is apátián ! Mondtátok-e neki, hogy csak: ne siessen? Hanem iszen reggel biztosan kikérdem, Meg nem ölel addig, ha kéri, ha várja...... El ne felejtsétek édes üdvösségem— Felköltsetek engem pünkösd hajnalára ! Móra István. IPiirilcösci. Elvesztvén a mestert, szomorúsággal eltelve és a félelemtől gyötrettetve, ülnek együtt a tanítványok. Eszökbe idézik azokat a borzalmas napokat, melyekben, a ki egyedül vala igaz, annyit szenv.-dstt; magos elé képzelik az utolsó órák gyötrelmeit, az Ur Jézus csendes kimúlását; hallják a vérszomjas nép kielégített bosszújának diadalkiáltásait és ismét érzik a mcgvettetés és üldöztetés kínait. Meg vettet és és üldöztetés lesz osztályrészük, ha azt követik, ki leikökre köté, hogy tanítványokká tegyenek minden népeket ; el fognak esni, mint elesett az ö fejőknek koronája, a mester. Mit cselekedjenek, merre induljanak, ha as ö k (Kötése és evangé! cm inak hirdetése reájuk is csak . gzen védési és borzalmas halált hoznak? Hiszen szép az élet és jó annak örömeit elvezni, jobb mii.t a szenvedések keserű poharát fenékig üríteni. De hogyan lehetnek az ö tanítványai, miképen mulatják meg hitüket, ha nem cselekszik azokat, a melyeket ö parancsolt, a melyek által örök életet is vehetnek? »Akkor lön az égből mintegy sebesen z.ugo szélnek zendülése«, »és megtelé- nek mindnyájan szentlélekkel.« -Le,keeedéssel éí bátorsággal határozzák cl magokat arra, hogy jöjjön reájók bár'a legnehezebb szenvedés, legyen sorsuk bár a megfeszített Mester szomorú sorsa, nem félnek ‘'-s nem rettegnek többé azoktól, kik csak a testet ölhetik meg, hanem bátorsággal s az Istenbe vetett reménység- indulnak el az, Ur Jézus üdvöt adó evangéliumának hirdetésére- Es Péter, ki csak nem régen háromszor tag dta meg az Urat, siet Jeruzsálem piaczárá, hogy hirdesse a megfeszített, de feltámadott Jézust; lelkesült beszéde hái'oi».f,£zeret térit az Ur táborába s ezzel a keresztyéfí apyaSaen tégy ház Alapjait rakja le. A többi tanítványok is, Péter példáját követve, félelem nélkül prédikálják az üdvösség evangéliumát. Ezeknek á nagy eseményeknek emlékezetére szentelünk mi is iinnep3t; lelkűnkben ott vagyunk a~tanitványok között, mert minket is lelkesedés tölt el és ott fagyunk az á'mélkodó hallgatók táborában is, mert véges elménkkel nem értjük az eseményeket. Olt vagyunk a tanítványok között és velők együtt lelkesedünk az Ur Jézus evangéliumáért; talán arra is készek vagyunk, hogy, ha kell, mi is szer védünk hitünkért, mi is teszünk valamit az Isten országának térj- s iléséért. Igen, ezen ünnepen mi is érezzük, a szentlélek bennünk munkálkodó erejét ; esik az a sajnos, hogy csak egy pillanatra, vagy csak rövid időre terjed a mi lelkesedésünk. Azért ott vagyunk az álmélkodó sokaság között is, mert ha buzgóságunk, mint szalmatiiz ellobbant, mi is csodálkozunk hirtelen felbuzdult lelkesedésünkön s majdnejii azt kérdezzük, vájjon nem édes bonól részegedtiink-o meg? Az Isten lelke működött a tanítványokban és él mi bennünk is, valahányszor nagy dolgokra gondolva, lelkesedés tölt el azoknak véghezvitelére; de mi gyakorta ellene állunk áz Isten lelkének, különösen pedig akkor lohad le lelkesedésünk, ha látjuk, hogy az Ur Jézus törvényében járva, földi életünk képzelt boldogságát is fel kell áldoznunk. Ha volna igazi hitünk, ha nem azokat néznök, a melyek mulandók, a melyekben azért Dinesen megtartásra való erő; ha a Krisztusnak igazi tanítványai volnánk, a kik nemcsak szóval, hanem életünk minden cselekedetével megmutatnék ö iránta szerete- tiinket; ha a ma is újra feltámadt lelkesedés, Istennek szent lelke, élne bennünk állandóan és vezetne minden dolgainkban: akkor lenne igazi pünkös.i ünnepünk, akkor lenne áldott és boldog ünneplésünk és életünknek minden napja. De hol vagyunk mi ma is az igazi ünnepléstől, hol vagyunk a boldogságtól? Nem abbaij gyönyörködik e a mi lelkünk, ami annak veszedelme; nem abban dobzódik-e testünk is, mi a kárhozat útja mind testünkre, mint lelkünkre? Szivünket gyülölség és irigység, temünket a paráznaság és mértéktelenség indulatai és pselekedelei pusztítják. Közöttünk még azok is — szomorú dolog — kik az Ur Jézus evangéliumának hirdetői, sokan csak szájjal Pünkösd szombatján*
