Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1908-05-09 / 19. szám

IT!, «zám. 1908 mái us 9.

»Amerikai Magyar Reformátusok Lapja.

fi oldal.

í->/T lispánságig vitte, noha nem volt megyebeli ember. Idegen- bői szakadt hozzánk Lakatos Gábor, akinek bölcsőjét vala- - merre túl a Dunán ringatták. Paraszti vérnek gondolta mindenki; beszéde, magatartása legalább mind arra vallott, hogy ■egyszerű gazda lehetett apja-anyja. Atyafiság se kötötte a vármegyéhez. Mikor meghalt, egyetlen rokon sem sirt koporsója iöiätt Egyedül állott a nagyvilágban, családja nem maradt, agg- legény volt. De azért mégis tömérdek ember kisérte a temetőbe. Még a legszegényebb község is beküldte a megyeházra a biráját, Stogy méltóképp sirassa a vármegye halottját.

Elemedett törzsek árnyékában húzódó fiatal hajtások, mi bizony sokat tűnődtünk azon, hogy kerülhetett Lakatos Gábor a mi *kí megyénk alispánt székébe. Más határon aligha ment volna ez olyan cső kaszámba, de nálunk még szolgabirónak sem kell a leg- ■cgetv> röbb tehetség, ha nem közülünk való. Apja, nagyapja, déde, töke. ha nem vadászott saját jussán, a nagy lápon, fia-unokája nem teszi be a lábát a megyeházra. Koronás királyunk sem keresi «sünéi szigorúbban aranykulcsos kamarásainak ötödizig menő osiségét.

De Lakatos Gábor ennek ellenére megérte azt. hogy megyénk alispánja lett. Jó harmincz esztendővel ezelőtt Noszlopy alispán Iiozta a megyébe. Éppen akkor tömérdek tülekedés folyt a maróti Szolgabirói szék körül, melyből idő előtt dűlt ki a gazdája. Jó két ■esztendő kellett még a restaurációig s az alispán akaratától függött liogy kit helyettesit be addig is az üres széfbe. Máskor hétszámra se zörgettek annyit Noszlopy ajtaján. Sorra járultak elébe a megyei urak, ki kérve, ki követelve, egymás ellen fenekedve. Hogy aztán senki kedvéért ne bántsa a többit, túl a Dunáról hozott Moszlopy embert az üres székbe. Megyebeli alispánjának pecsétes levelével kopogtatott be hozzá Lakatos Gábor s még az nap váltott lovakkal hajtatott Marótra, hogy elfoglalja szolgabirói székét. A túl a Dunáról, Zalából jött alispáni levelet csak Noszlopy halála után olvasta idegen szem. A pár soros Írás jóformán esik ennyit mondott:

— Vedd gráciádba Lakatos öcsémet. Apjával együtt cserepár voltam Lombardiában.

Ennél jobb ajánlás nem kellett Noszlopynak, az egykori Irafsteini rabnak. A zord időkben kényszercserepárok voltak a szafo&aságharcz honvédjei, s azt, a mit a katonai szolgálat alatt sze&vedtek, csak gyermekeik utján hálálhatták meg a magyar vármegyék. A kik azután olvasták a zalai alispán levelét és Nosz- lopyt is ismerték, könnyen megérthették, hogy került Lakatos ■Gábor a mi vármegyénkhez.

Lakatos Gábor soha sem volt népszerű ember. Nyers, szinte goromba viselkedése miatt inkább kerülték, mint szerették. Társaságba különben sem igen járt s legjobb an annak örült, ha Íróasztala m-ellett dolgozhatott. De a munkában csakugyan helyén való volt; mintha robotja volna, úgy őrölte fel a szolgabirói szék raind-en -dolgát. Es a mi legfőbb sajátsága volt, még itt se fért leikéhez a hiúság. Nem tűrte azt sem, hogy munkáját dicsérjék. Kincs is abban semmi érdem, ha valaki pontosan és jól végzi dolgát, csak éppen hogy szokatlan nálunk, a hol a restancia a hivatalos élet alapeleme.

Hiúság nélküli lélek ! Ritka jelenség a mi hiuságos orszá" guhkban. Alighanem igaza volt Martinéknek, a megyei asszeszor- nak, a ki, mikor hírét vették a csodának, egykedvűen mondotta :

— Okos ember létetekre, hogy hihettek ennek a mendemondának? Nem látjátok, hogy éppen arra hiú, hogy hiúság nélkül való.

Ez a csípős megjegyzés azonban semmit sem változtatott Lakatos Gáboron, noha hamar tudomására adták Martinék véleményét. A rákövetkező héten már a mézédes beszédű Barthos fiskális tudta meg, hogy a régi móddal nem boldogulhat az uj embernél. Hasztalan fordult lágy, behízelgő szóval a »nagyságos» főszolgabíró úrhoz. Lakatos Gábor fanyar arczczal felelt rája.

— Hagyjuk ezt a sok sallangot. Ügyvéd ur nagyon jól tudja, hogy csak szolgabiró vagyok, nem főbíró s azt is tudja, hogy a nagyságos czim csak az alispánt illeti meg a megyénél.

Ennek a helyénvaló beszédnek azonban nem volt foganatja. Egy-egy találó ötlet akárhányszor a sírig kiséri a maga emberét s jódarabig hasztalanul vergődött a jövevény Martinék megjegyzésének súlya alatt, vármegyeszerte csak mosolyogtak erőlködésén. Súlyos, egész életére kiható lépés kellett ahhoz, hogy hiúság nélkül valóságát elismerjük.

Lakatos Gábor habozás nélkül tette meg azt a válságos lépést. Fiatal szolgabiró korában, tavaszi hóolvadáskor hetekig tanyázott a Kendy-család sikárlói kastélyában, a hol akkor Kendy .Balázs volt a földesur. Előkelő, törzsökös nem etség, Könyves Kálmán donációs levelével. Joviális gondolkozásu táblabiró a háziúr, jóságos arczu, tisztes matróna az uriasszony. Mindehhez pedi» kastély szemefénye, viruló, fiatal szűz, Kendy Mariska. — A leány acélkékbe játszó fekete haján villogva tört meg a nap s szeméből a menyország, boldogságát olvashatta ki az, a kinek jussa volt hozzá, hogy a mélységes tüzü szemben olvasson.

Lakatos Gábor sokat olvasott abból a szemből. Fiatal, üde rózsabimbó, délczeg, merész legény, könnyen megszerethetik egymást, ha sok alkalmuk van arra, hogy együtt lehessenek. Alkalom pedig bőven akadt. A rakonczátlan s a földuzzadt Szamos jóformán naponta átszakitotta a gátakat s viz alá borította a partmenti falvakat. A veszedelem helyén azután a szolgabiró volt az ur. S bizony az életet veszélyeztető, önfeláldozó munkától nyakig sáros, csapzott hajú férfi kedvesebb a leányszemnek, mint a báli termek kikent-kifent gavallérja. A hány hajléktalan, a rohanó árból kimentett asszonyt, gyermeket hozott Lakatos Gábor izmos karjaival a Kendy-kastélyba, melyet a dombtetőn .veszedelem nem fenyegetett, annyi meleg, perzselő pillantás sugárzott feléje Kendy Mariska szép szeméből. S ettől a sugárzó szeretettől a szolgabiró is tüzet fogott.

Rég elmúlt az áradás, a Szamos békésen, lomhán hömpöly- gött medrében, de Lakatos Gábor még mindig ott tanyázott a Kendyek kastélyában. A vak is tudhatta már, mi köti oda s vármegyeszerte a nemesi kúriákban nyíltan beszéltek a készülő nászról. Ugv látszott, hogy a szülőknek sem volt kifogásuk ellene, mert hiszen ha nem tetszett a kérő, rég megfőzte volna Kendyné nagyasszony a kitoló kását. Egyéb sem hiányzott már, csak hogy éppen Lakatos Gábor nyilatkozzék, de a kérő szó nagyon is soká késett ajakéról.

— Bátortalan a lelkem — mondotta Kendyné urának, mikor már századszor meghányták-vetették a dolgot.

— No, majd megszólamtatom én legott — felelte Kendy Balázs s útnak indult, hogy vendégét felkeresse.

Légy szárnya sem lebbent a tágas kastélyban, mikor a két férfi a fegyverterembe bezárkózott. Barátságos, tréfás szóval, zavartalanul kezdhette a beszédét Kendy Balázs.

—- Szolgabiró öcsém, úgy látszik azt várja, hogy a Szamos vize egészen elapadjon.

(Vége következik.)