Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1908-04-25 / 17. szám
10. oldal. Amerikai Magyar Reformátusok Lapja. 17. szám. 19C8 április 25. REGÉNYCSftRNOll A sátán szomorúsága (65-dik folytatás.) Amint óvatosan tapogatóztam tovább, hirtelen rémület töltött pl, mert úgy tetszett nékem, mintha egy magas, átlátszó alak körvonalait Iá nám a sötétbe, kisáoadt arczát felém fordítja és kinyújtott kezével gúnyosan integet C-aknem im-gdermedteni a félelemtől és kicsi híja, hogy fd nem buktam a bársony ajtófltgyönvben, mely a hálószobába vezetett. Ismét megállottám és siahani próbáltam: Sibyl, de hangom már ekkoráiig volt tobh. mint Misogás. Megzavarodva és tétovázva állottam egy perczig tétlenül, majd es'embe jutott, hogy az elektromos lámpa e szobában a toilet asztalnál van. Gyorsan abba az irányba siettem, midőn egyszerre a sürti sötétségben valami hideghez ért újam, olyan hideg! e’, mint a halottnak teste s lábam valami ruhához is amelyből erős parfüm- illat áradott. Ez még jobban megije-zteti, mint az előbb képzelt látómány és megborzadva a falhoz húzódtam vissza, miközben ájaím önkénytelenül is megle’ték az elektromos lámpa csavarját a szobafalán. Idegesen megcsavartam azt, a fénysugár hóditó világossággal tőrt elé rózsaszín lámpaüvegek közül s megmutatta nékem, hogy hol állok alig lépésnyire egy különös szoborszer t fehér teremtménytől, a ki ezüstkeretü tükrébe nézett merőn, tágranyilt äveges szemeivel. Sibyl ! lihegém. Feleségem 1 De a szó elhalt ajkaimon. Vájjon csakugyan az én feleségem volt-e '( Ez a megfagyott nO-zobor, a mely saját szenvedélytelen arczát vizsgálta oly- merőn. Reá néztem, csodálkozva, kételkedve, mintha valami idegen lett volna. Egy kis időbe került, mig felismertem arczvonásait, hosszú hajának aranyszínű fürtjeit, melyek gazdag hullámokban omlottak vállaira. Balkeze lecsüngött a székből, amelyen úgy ült, mint valami elefánt- csontból faragott Istennő trónusán és én remegve, lassan, közeledtem felé és megfogtam azt a kezet, hidegen, mint a jég feküdt az kezemben, mintha egy viaszmodel lenne. Csak az ékszerek csillogtak rajta, melyeket kíváncsian, tompa érzéketlenséggel vizsgáltam, mintha személyazonosságát akarnám megállapítani. Az a nagy gyémántgyűrű a herczegnö ajándéka volt. Az opált apja adta neki; a szafir és gazdag briliánt volt az én ajándékom. Különös, gondolám, mennyi csillogó érték pazarolva egy ily törékeny agyagszoborra. Majd arczába néztem és ismét a tükörből visszaverődő képre ts ismét csodálkozva kérdeztem, hogy vájjon csakugyan Sibyl-é ? Hiszen Sibyl szép volt, ennek a halottnak pedig démoni mosoly van kékülö, szét nyilt ajkain és szemeiben rémület. Hirtelen úgy éreztem, mintha agyamban valami megpattant volna s elbocsátva a hideg ujjakat, hangosan felkiáltottam. — Mavis ! — Klára Mavis. Egy pillanat alatt mellettem volt és tekintetet vetve rá mindent megértett. A halott nö előtt térdre esve, keserves zokogásban tört ki.( 1 ! • " • — Oh Szegény nö ! — kiáltotta. Oh szegény, szerencsétlen félrevezetett teremtés ! Komoran néztem rá. Különösnek tettszett előttem, hogy sirjon olyan bánat felett, a mely nem az övé. Agyam olyan volt, mint az égő katlan, melyben forrongtak a gondolatok; reá néztem a megholt nőre. ki meredt szemmel, pokoli mosolylyal tilt egyenesen székében, még most is drága divatos ruhába öltözve, melyet vagyont’érő csipkék borítottak, majd az élő, gyengédszivü, komoly leányra néztem, kit az egész világ elismert géniusz gyanánt s most pedig itt térdepel a földön, könnyeivel áztatja a gonoszságnak meghidegült bár, de drága brilliánsokkal ékesített kezeit. Hirtelen tehetetlen düh szállott meg, melyen uralkodni képes nem voltam s Mavisra valósággal rákiáltottam: — Keljen fel Mavis 1 Ne térdepeljen ott! Menjen, menjen ki ebből a szobából, az én szemem elöl. Ö l nem tudja, ki volt ez a nö, kit életében feleségemnek neveztem, azt hittem először, hogy angyal s aztán láttam, hogy ördög s még az is a leggonoszabb. Igen Mavis, a leggonoszabb. Nézze, hogy bámulja migát a tükörben, pedig most már csakugyar nem szép. De még most is rno-o- lyog, mint tegnap éjjel, amidőn — ah, ön nem tud semmit a múlt éjszaka felöl ! Menje", mondom, hogy menjen kiáltottam szenvedélyesen dobbantva lábammal. Ez a levegő meg van fertöztetve és önt is megfogja mérgezni. Paris parfume-je és a halál lehellete vegyül itt össze, n.ely elegendő árrá, hogy dögvészt teremtsen. Menjen gyor-an ! — adja tudtára a személyzetnek, bogv úrnőjük meghalt, húzzák be a függönyöket, mutas-ak a táisadal ni gyász minden külső jelét mondám keserű n-vetés el. Jelentse ki a szolgáknak, hog / számíthatnak a legköltségesebb gyászra, a mit csak pénz megvásárolhat, lerakjuk a halál királyának oltárára. Egyenek, igyanak a mennyi csak tetszik, aludjanak, fecsegjenek, szerelme- teskedjenek, mit törődöm vele, ,c*ak engem lv-gyjanak egyedül, egyesegyed ül veie, mert sok mond mi valónk van egymásnak ! — Mavis holthaloványan emelkedett fel é.s ott állott féle em- mel és szánalommal tekintve lé rám: — Egyedül? —monda habozva. Hiszen ön most is nagvon izgatott ? — Oh nem ! de meg úgy is itt keil maradnom, válaszolám csaknem durván. Ez a nö és és én szerettük egymást az állatok módjára, meg is esküdtük, jobban mondva összepá osodtunk, bár egy érsek áldotta meg e páro.-itást é- az * get hivia e szentség tanújául ! Mégis mint e.lenségek váltunk el és bár ö már meghalt, mégis uyy határoztam, hogv ez ej-zakat vele töltöm, bizonyára sokat tanulok az ö néma hallgatása által. Holnap a sir és a sir szolgái követelhttik öt, de ma még az enyém.- A leány édes szemei megteltei-; kilny« kkel. — O i, ön sokkal izgatottad!), mintsem tudna mit beszél, raor- molá. Még azt sem akarja megtudni, hogyan végezte életét? — Ezt nagyon könnyű megtudni, válaszolám gyorsan, miközben egy picziny sötétbarna üvegecskét emeltem fel a toilette asztalról, melyen halálfejes papiroson e szó volt: Méreg. Az üveg nyitva van és üres. Hogy mi volt benne, azt nem tudom, majd kideríti a vizsgálat, mert az csak természete#, hogy az előkelő hölgy gyors és meggondolatlan tette folytán az a nehány vizsgála'ot végző orvos egy pár dollárhoz jusson. Legalább azoknak hasznuk lesz belőle Aztán nézze csak, nehány sürtln beirt levélpapirosra mutattam, melyet a hirtelen reádobott csipkezsebkendö télig elfedett, mellette a penna és a tintatartó. Ez minden kétséenélkül az en számomra készült, a kedves elköltözöttnek utolsó izenete szent, ön Klára Ma is, ki regényíró bizony ára megtudja érteni ezt s éppen azért teljesíti kérésem és egyedül hagy engemet. — Beám nezett mély részvéttel és lassan megfordult, hogy kimenjen. — Isten segitse meg önt, mondá zokogva. Isten legyen irgalmas önhöz! — E pillanatban, mintha valami démon szállott volna meg, odaugrottam hozzá, megragadtam kezét. — Ne merészeljen az Istenről beszélni, kiáltottam vad szenvedéllyel. Nem ebben a szobában, ennek jelenlétében. .Mért akarna reám hinni minden átkot ?Isten segítsége büntetést jelent, az Isten vigasztalása sokszor rettenetes. Mert az erősnek el kell ismerni gyengeségét mielőtt az Ur segíti ötét, a szívnek: össze kell törni, mielőtt ö meggyógyítja azt. De mit is beszélek, én nem hiszek Istenben ! V^an egy láthatatlan hatalom, a mely üldöz engem, kerget a sírig, ez az egész, Ez*a nö is úgy gondolkozott- miBt’ én es volt is oka rá, mert mit tett Isten ö érette ?’Göíiosznak teremtette az első pillanatban, a sátán szülötte volt... ; Valami elszoritottá torkomat, megálltam... kénytelen voltam tovább egy szót is kiejteni. Mavis megijedve rám nézett ’és én ö reá. — Mi lelte? suttogta aggódva. Próbáltan.szólni s végre nagy- nehézséggel mondtam: semmi. (Folyt, köv.)
