Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1908 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1908-03-28 / 13. szám
10. oldal. »Amerikai Magyar Reformátusok Lapja 13. szám. 1908 márczius 28. KillSzörnyű nagy a bűne, testvére gyilkosa, A megbánás könyje róla le nem mossa. Ott fekszik a holttest szótalanul, halva, A földbe temetve vérbe borult arcza. ...Kain pedig csak áll, vérbotja kezében, Kegyetlen káröröm csillog a szemében. .. »Égnek bitorlója, hol van igazságod ? Adományainkat nem egyenlőn áldod!?.. Kedvesebb volt övé, mint az enyim, néked... Hát ezt — ugyan mond meg, vájjon miért tészed?. .. De bosszúm kitöltve, kegyességed nem kell, Aki úgy szerettél, itt,van, .csak éleszd fel !«.. Sötét fellóg alól most bukkant ki a nap, Világos fényt vetnek a fényes sugarak. De alig néz szélyl;> el, a bűnt alig látja, Fehér sugarait vérpirosra váltja... A harag pírja ez... Megreszkét a lég is... ...A nap alábukkan.. Csend a síkon végig. A leáldozott nap vég-bucsu sugára Kísérteties fényt vet szét a világra.. Ott megy Kain némán, mintha volna árnyék, Mintha a bűn űzné.. Csak tovább, tovább még !.. Hirtelen mennyei fényt ölt az ég boltja... ...Mig egy láthatatlan égi kéz kioltja. Isteni szó hallik: »»Kain, kérdiek, felelj ! Abel hol van, mond meg, hová rejtetted el ?««— ....»Nem tudom — szól Kain kihívóan, büszkén — Avagy testvéremnek őrzője vagyok én ? !« »»Kain, te hazudtál, bűnöd megtetézted, Gyilkos vagy, hazug vagy — szörnyű nagy a vétked ! ...Gyilkoltál.. Megölve, holtan fekszik Abel, A kiontatott vér bosszúért kiált fel!«« „Hah ! enyém a bosszú, jogbitorló lélek, *) Haragod súlyától nem, sohasem félek !....... Igaztalan voltál, hamis, hazug, álnok, S btintetni akarod még az igazságot? !« »Kain 1« — kiált az Ur, tekintete villám, Szava dörögve zug. bug az ég kárpitján... ...»»Csaló ! — ordít Kain, vad tűz a szemében, Arczán gőg, dölyf honol, sötét bűn szivében....... .......Üvöltő zivatar, csapdossa a fákat, Villám villámot ér s rá bősz dörgés támad. »Gyilkos !« — kiált az Ur — »halljad itn’ az átkot, Melyet bűneidért fejedre bocsátók : Szántsd, müveid a földet, folyjon verítéked, ' S — bosszúból — kenyered soh;se legyen néked. A kiontatott vér égesse a lelked, Nyugalmad’ a földön soha, soh’se leld meg. Hazug! — szólal tovább — hazugságod végett Szörnyű bünhödésed sohse érjen véget. Légy vándor, üldözött, réme a világnak, Kire a jó lelkek csak köveket hánynak. És hogy ez az átok be legyen tetézve: Élj soká, örökké, kínok között égve !«... Orkánná vált a vész, alvó vadat ver fel, Az eldörgött átok visszazug ezerszer. A meggyujtott villám vakító fényt öltve, Búgva, sisteregve fúródik a földbe, Rá megrázkódik erdő, hegy és berek... ..Kain. mint az őrült, vad futásnak ered... Azóta nincs nyugta, árnyak gyötrik lelkét, Éjjel alig várja a nappal, felkeltet. Nappal a naptól fél... Kínozza az átok, Melyet a Teremtő fejére bocsátott___ ..Kiaszva, megtörtén feltekint az égre: »Könyörülő Isten, mikor lesz már vége? !« BARCSA ENDRE. *) Egy fiatal, ábrándos s testileg beteges segéd-lelkész, poéta müve, melylyel a Sárospataki Theologiai Egyletben tetszést nyert. Közlésre való engedélyt — a köztünk fennálló baráti viszonyból kifolyólag — utólag fogok kérni. Egyedüli példány (kézirat) csak nálam van meg. Székely S. R1B-B1EKHogy a morva és cseh vizeknél ülünk, Hazánk gyász sorsán könnyezve kesergünk, Ös Budánkról hőn megemlékezvén, Melynél gyönyöriiségesb hely nincsen; Néma szívfájdalmunk borús árjában Vidám honi dal nem zengedez szánkban. Idegen földről imánk és énekünk Száll hozzád Istenünk, ki vagy reményünk; Terjesszed ki védő, áldó kezed Hazánkra, mely híven imád téged. Derítsed fényre elsötétült napját: Hálával zeng majd öröm alleluját. Majd ha megnyílnak börtönünk ajtói, Kezünk, lábunkról lehullnak békói; Vágyva elérvén hazánk határát: Lebont tűik, rá csókoljuk porát, Örömteljes éneket zeng ajakunk, Hálával hö imát naponként mondunk. Ősi lakunkba belépve, örülünk, Örömtől dagad szivünk és kebelünk; Néma köny közt csókoljuk hü nőnket, Keblére borulva, gyermekeinket. Feledve szenvedéseinket, — Istenünk, Jobb jövő derűjét reményli szivünk! JOSEFSTADT, 1852KESZI HAJDÚ LAJOS.
