Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1907 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1907-02-21 / 8. szám
— 161 „Oh ! Ezt az örökös hazugságot !‘4 — válaszoltam türelmetlenül. „Ezt a mindennapi tettetest. Miért ne vennének egy könyvet észre a*sajtó okoskodása nélkül?“ „Igaz! És miért nem fogadnak be egy embert a tár- 3aságba*az ö saját érdemeiért, anélkül, hogy öt pénze ajánlaná. vagy valami előkelő barátja tolná fel oda ?“ Hallgattam. „A világ olyan. * mint a milyenre teremtve van“ — folytatta és merően nézett reáui „Igen alacsony és kicsinyes vágyak mozgatják, roppant oaulékonv és semmit érő ■céljai vannak. Nem paradicsomkert. Nem boldog és egymásért élő emberek a lakói. Semmi más. mint egy tulnépes és egymással veszekedő majom teremtmények otthona, akik azt állítják, hogyf ök emberek. Hajdani bölcsészek igyekeztek rajta, hogy a mgjomnemzetségböl valamit neveljenek, de sohasem tudták céljukat elérni, mert sohasem volt elég az igazi emberek száma és mindig felülkerekedtek a számtalan sokaságban levö^állatok. Azt mondják, hogy Isten maga is lejött az égből, hogy jóvátegye a rosszat és ha lehetséges, visszahozza az ö képére teremtett embert abba az állapotba, amelyben lennie kellene, — de az még neki sem sikerült.“ ^ „Nagyon kevés köze. van Istennek ehhez a világhoz“ — mondám keserűen. — „Az ördöguek sokkal több dolga van itt !“ Mosolygott. — Mosolya olyan ábrándos volt, hogy arcán valami uj és dicsőséges ihlettség látszott lenni. „Kétségtelenül !“ mondá kis szünet után — „Az emberiség inkább az ördögöt választja, mint az Istent, tékát ka inkább ö kell nekik, nem csoda, ha ö eljön közzéjük és segít őket kormányozni. És mégis — elhiszi e ön GeóíTrey, hogy az ördög nem lehet egészen olyan rossz, mint a milyennek lefestik ? Én azt mondom, hogy egy cseppel sem rosszabb, mint egy mai világi pénzember !“ Hangosan nevettem a haonlaton. „Most már igazán jobb lesz, ha indul ön McWhing— 1«4 — ae ismertem volna az isteni adomány szikráját, mikor azt ragyogni láttam a könyv minden lapján, — de kegy elismer- jem aat egy nö munkájában, arra nem voltam képes és az volt, ami olyan nagyon föl bosszantott. Meggyőződésem az volt, hogy a nőket a nekik való helyen kellene tartani, —- az a hely pedig az, hogy a férfi rabszolgái, vagy játéktárgyai legyenek. * Lehetnek a férfi felesége, anyja, ápolója, szakácsa ; harisnyáit és ingeit is javíthatják, szóval lehetnek bármicsodák, csinálhatják a maguk dolgát, — de mi jogon kontár- kodnaK bele a művészetekbe és raboljak el a babérokat a férfiak homlokáról '( Hej ! Ha alkalmam lenne bírálatot írni erről a könyvről ! gondolkoztam magamban. Éláztatnám, legyaláznám kedvemre és olyan örömmel, amit szóval ki sem lehet fe- jezni ! Ez a Mavis Klára, — hiszen még azt sem mond- hatja, hogy melyik Bemhez tartozik, gondoltam róla csak azért, mert olyan hatalommal birt, amilyennel én nem ren- delkeztem, — leírta, amit le akart Írni, olyan eleven egy szerűséggel és szabadon, olyan meggyőző erővel, hogy még engem is legyőzött és szégyenkezve kellett visszahúzódnom. Gyűlöltem, anélkül, hogy ismertem volna, gyűlöltem ezt a »öt, aki a pénz segítsége nélkül szerzett hírnevet és a kinek olyan ragyogó koronát képeztek sikerei, hogy nem volt szüksége bírálatokra, mert a bírálók fölött állott- — üjra felvettem a könyvét és gúnyos mosolygással kezd- tpin újra olvasni és — irigyelni öt. Mikor később elmentem a körből, még magammal is vittem. Érzelmeim különös keveréket képeztek. Becsületesen el akartam olvasni, és megadni az írójának az öt megillető elismerést, de meg szerettem volna az utca sarába is dobni, hogy a közlekedő kocsik kerekei zuziák azt teljesen tönkre. Ebben a furcsa hangulatban talált Rimanez, mikor délután »égy órakor visszatért a küldetéséből McWhingtöl. Mosolygott és győztes hangos szólt hearém. Osakoem lehetetlen leírni, hogy milyen zavart és ideges vnltam a most kővetkező napokban. Vagyoni viszonyaim teljes biztonsága mellett olyan változó természetem lett, hogy sohasem éreztem magamat teljesen megelégedettnek, még egy órahosszat sem. Mindenféle szórakozásban részt vettem és csaknem elmerültem a piszkos élvezetekben, már csak azért is, mert szellemileg piszkosnak lenni sziatén kelléke a magasabb társaságnak. Kártyáztam veszettül, ha másért nem, hát azért, mert azt is úgy tekintik, mint a bátorság és hidegvérüség egyik jelenségét. »Gyűlölöm az olyan embert, aki sajnál elveszteni egy pár fontot a kártyán4 — mondá az egyik ilyen nagyravágyó szamár egy napon. ,Gyáva és piszkos természetre vall.4 ‘ Ilyen tanácsok által vezettetve és hogy ne mondják rólam, hogy gyáva és piszkos természetem van, minden éjjel részt vettem a leghazárdabb játékokban, örömmel el“ veszítve egy nehány fontot, ami az én esetemben néhány százat jelentett. Néha nyertem is, amiből az a hasznom ’ett, hogy a nemes gazemberek közül nehány ,becsületbeli4 adó- sommá lett. Mindig azt hittem, hogy az ilyen adósságot szokták legelőször megfizetni, de tapasztalásból tudom, hogy a kékvérű semmirevalók még most is adósaim. Nagy összegekben fogadtam bármire, amire csak fo“ gadni lehetett, aztán hogy valamiben el ne maradjak tár* saimtól, ellátogattam a ro3Z hirü házakba és megengedtem. ■IAX — 165 — ,Gratuláljon nekem Geoffrey! Üdvözöljön engem és önmagát J Elment az ötszáz fontos utalvány, amit ma reg- gel mutattam !‘ .MeWhing vágta zsebre !‘ — válaszoltam mogorván — ,Jól van ! Reményiem sok jót fog neki tenni, meg az ügyének is !‘ Rimanez figyelve néz tt reám. ,Mi történt önnel, a mióta elváltunk?* — kérdezte és felöltőjét ledobva szemközt ült velem. — ,Ön nem jól érezi magát! Pedig teljesen boldog embernek kellene lennie, mert legmagasabb vágyai vannak teljesedöben. Azt mondta, hogy azt kívánja, hogy önröl és könyvéről az egész London beszéljen, — nos hát, a ránk jövő nehány héten minden valamire való lapban benne lesz ön, mint a legutóbb felfedezett jlángész* és annyira fel lesz dicsérve, hogy Sha* kespaere csak egy fél garádicscsal lesz feljebb, mint ön. (Három folyóirat biztosítva van.arra, hogy igy és ezt fogja mondani.) Aztán mindezt a MeWhing barátságának és az ötszáz fontnyi csekély összegnek a befolyása felytán éri el í Hát nincsen ön megelégedve i Bizony barátom ! ©n kezd nagyon telhetetlen lenni. Megmondtam Önnek, hogy a túlságos szeiencse elrontja az embert!' Hirtelen mozdulattal dobta eléje Mavis Klára köny; vét ___ £ ,Nézze meg ezt4 — mondám. ,Fizet-e ö ötszáz fontot a MeWhing könyörülő céljaira?* Felvette a könyvet és reánézett. »Bizonyosan nem. Hanem öt rágalmazzák is aztán.* ,Mit tesz az !‘ — válaszoltam. — ,Az ember, akitől ezt a könyvet vettem, azt mondta, hogy mindenki olvassa azt. ‘ ,Az igaz!* — monda és félig szánalommal, félig mu- lat»a nézett reám. ,De ön tudja a régi közmondást kedves Geoffrey, amely azt mondja, hogy elvezetheti a lovat a vízhez, de sem kényszerítheti, hogy igyék. A jelen esetben * ‘ 1 , • .
