Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1907 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1907-02-14 / 7. szám
I — 1S3 — előszobába jött és felsőjét felvette, arcán különös mosoly látszott. ,, Nagyon kellemetlen végzet Helena, Elton grófné részére“ — monda, mikorkocsink elindult. „A gutaütéa "talán a legrosszabb, ami egy „gyors“ asszonyt utolérhet.“ ,,Hát ,,gyors“ /olt?“ „Talán a „gyors“ nagyon is szelíd jelző, de nem találok most alkalmasabbat. Mikor íiatal volt, pedig még most is alig ötven éves — mindent elkövetett, amit egy nő legrosz' szabb és leghevesebb állapotában elkövetni képes. Szeretői voltak tucal számra és azt hiszem, hogy az egyik ki is fizette a férje versenyadósságait, amibe a gróf örömmel beleegyezett, mert inagyon szorították a hitelezők.“ „Csúnya magaviselet!“ — kiáltottam föl. Gúnyos mosolylyal nézett reám. „Úgy hiszi ? A „felső körök“ nagyon szívesen elnézik az ilyesmit manapság. Jól is van igy. Ha asszonynak szeretője van és a férj beleegyezik, mit lehet akkor tenni ? Semmit. Milyen kényes kezd lenni az ön lelkiismerete Geoffrey !“ Csendesen gondolkozva ültem. Társam rágyújtott egy szivarkára és megkínált egygyel. Gépiesen vettem el, anélkül» hogy meggynjtottam volna. „Egy hibát követtem el ma estve“ — folyta ta — „nem kellett volna elénekelnem azt az „Utolsó szerelem énekét.“ Úgy áll a dolog, hogy a verset az asszony egyik imádója irta, aki olyan költőféle volt és az asszony azt hitte, hogy rajta kívül senki sem olvasta azt. Azt akarta tudni, hogy ismertem-» azt az embert, aki azt irta és én igennel ieleltem, — mert nagyon jól ismertem Éppen azt mondtam el, hogy hol és hogyan ismertem, mikor a roham félbeszakította elbeszélésemet.“ „ Borzasztóan nézett ki !“ —- mondám. „Igaz í Kinézése nem volt nagyon megnyerő, A ledéí- séggel párosait szépség nagyon gyakran végződik hasonlóan. A természet bosszuállása az elrontott.testen — és tmdja-e Ön, hogy az Örökkévalóság éppen igy áll bosszút a tisztátlh*. leiken !“ XV. Ezután az estve után rendes és szivesen látott vendég voltam Elton gróf házánál és nemsokára igen benső barátság fejlődött ki köztem és a család összes tagjai között, nem véve ki még a túlságosan kegyes Fitzroy Sarolta kisasszonyt sem Hamarosan észrevettem, hogy gyanították, miben sántikálok és hogy házasságon töröm a fejemet. Sibyl kisasszony nem igen biztatott és sokszer arra a gondolatra jöttem, hogy talán nem is tog sikerülni házasiársamul megnyernem, de az öreg gróf éppen nem Titkolta örömét, hogy engem vejéül megszerezzen. Olyan gazdagságot, mint nekem volt, nem lehet mindennap találni és ha még valami szerencsés kártyás lettem volna is, vagy valami kiérdemúlt csaló és nem ,iró‘ még akkor is érdemes pályázó lettem volaa a Sibyl kisasz- szony kezére az öt millióm társaságában. Rimanez nagyon ritkán jött velem Eltonékhoz, azt hozván fel okául, hogy üzleti ée társadalmi elfoglaltsága nem engedi. Egy cseppet sem szomorkodtam miatta. Igaz, hogy nagyon szerettem és be* esültem öt, de gyönyörű arca és elragadó megjelenése nagyon is veszedelmessé tette az olyan ,közönséges* kinézésű fickóval szemben, mint én vagyok és nekem úgy tetszett, hogyha egy nő többször találkozik vele, lehetetlen, hogy ne öt részesítse előnyökben. Attól sohasem tartottam, hogy ellenségemmé legyen, — nők iránti ellenszenve nagyon mélyen gyökerezett benne arra nézve. Ebben a dologban annyira szenvedélyes volt, hogy nagyon sokszor csodálkoznom kellett, hogy a magasabb társaság neki hizelgö nöszépségei nem látszottak észre venni azt a hideg gúnyt, ami udvariassága alatt lappangott. He nem az én dolgom volt, hogy felhivjam figyelmüket — 160 — az olvasó közönségnek haszna legyen. Látja, ez a kis utalványka is olvau célra megyen, aminek McWhing a fö párt' fogója. Tuája Ön jól, hogy az állam mindig azokat nyugdíjazza, akik azt nem érdemlik, mig az igazi lángész el sem fogadná azt. Éppen olyan sértés lenne, ha valami állami nyugdijat adnának valamelyik igazán jó írónak, mintha lo* vaggá tennék. Mert mai napság nem igen sülyedhet az em1 bér mélyebbre, mintha lovaggá lesz. Ez az ötszáz font arra való lesz, hogy segítsen az ilyen szegény, de büszke és csak McWhing által ismert lángeszű Írókon! Nem kétlem, hogy képes leszek hüeB játszani a jótékony és tisztességes irodalmi ügynök szerepét, persze a tiz percentemet követelni fogom, de most nem érek rá önnel vitatkozni a dolog felöl. Meg1 ígértem McWhingnek, hogy pont tizenkettőkor találkozom vele és most fél tizenkettő. Lehet, hogy vele ebédelek és jó lesz, ha nem fog reám várni. Ami az ötszáz fontot illeti, nem szükséges adósomnak lennie és ma estve visszafizetheti azt nekem.“ „Jól van. Azonban az is meglehet, hogy a nemes újságírók személyesitöje megvetéssel fogja ajánlatát [vissza- itasitani.“ „Ha megteszi, akkor lehetővé vált volna a a lehetetlenség!“ — \ illaszolt Lucio, -f- Hol van egy példány a könyvéből !“ Adtam neki egyet, amit zsebre tett. „Mielőtt eltávoznék, engedje me?, hogy kijelentsem, iogy ön nagyon háládatlan ember, kedves Geoffrey ! Itt vagyok, teljes odaadással az Ön ügyei iránt és , hercegi: címe* lacára készen arra, hogy mint az ön ügynöke szerepeljek én )n még egy szóval sem köszöni azt meg !“ Mosolyogva állott előttem, mint a jókedv és szívélyesség laemélyesitöje. Egy kicsit nevettem. McWhing sohasem hiszi el, hogy Ön az én üzletvezetőm. )íem ngy néz ön ki. Ha háládatlannak látszom, azt nagyon ajuálom, de az igazat megvallva, megutáltam az egészet.... ,Mit ?* —kérdő, még mindig mosolyogva. ■ 1 . .r — 167 — barátom különcségeire. Én magam sem igen figyeltem mag akkor, még azokban a dolgokban eem, amelyek egyenesen én reám tartoztak volna és annyira el voltam foglalva a magam dolgaival, hogy egyáltalán nem törődtem azzal, aki alig nehány hó múlva olyan nagy események szerzője lett életemben. Nagyon el voltam foglalva éppen akkor, hogy Elton gróffal elhitessem, hogy milyen derék dolog az, ha az embernek öt milliója van. Kifizettem nehány sürgős adósságát ; nagyobb összeget kölcsönöztem neki minden kamat nélkül, vagy a nélkül, hogy a visszafizetésére nézve ígéretet vettem volna tőle; pincéjét telerakattam olyan ritka, régi borokkal, amilyeneket nem volt módjában már régen vásárolhatni. Bizalmát annyira felkeltettem, hogy karon fogva sétált velem a Pricadillin és ,kedves fiam* nak szólított még idegenek előtt is. Soha sem felejtem el egy kis heti lapocska szerkesztőjét, aki igy találkozott velünk egyszer a Parkban, hogy micsoda arcot vágott '. Látszott rajta, hogy ismeri Elton grófot, ha csak látásból is és hogy engemet ismert, azt bámulata mutatta. Annak idején még el sem akarta olvasni kézirataimat, azt hozván fel ürügyül, hogy nekem nincsen ,nevem* — és most! — ide adta volna egy havi fizetését, ha méltattam volna annyira, hogy ráismerjek. Nem méltattam reá, elmentem mellette nagy büszkén és jövendőbeli apóso* mat hallgattam, aki ősrégi adomát mondott el az én kedvemért. Az egész esemény csekélység volt, mégis jó kedvre hangolt, mert egjik legfőbb célom az volt, hogy lehetőleg visszafizessem azok gonoszságát, akik szegény koromban meg- tagadták tőlem, hogy megélhessek. A grófnál tett látogatásaim alkalmával soha sem láttam1 többé a béna grófnőt, ja legutóbbi rettenetes roham óta meg sem tudott mozdulni. Csak élt és lélegzett. Elton gróf mondta hogy betegségében legrosszabbvolt az, hogy arca borzasztóan eltorzult. ,Az igazat megvallva* — mondá nem minden borzalom nélkül, — ,rettesen néz ki. — határozottan ijesztő! — nem emberi, tudja Ön ! Nagyon szép asszony volt és most a az©'
